Itt a vége fuss el véle :)))))

Hát sziasztok! 

Tudom, hogy most nagyon hirtelen vége lett, de már egyszerűen nem tudtam, hogy mit írjak. Nem akartam húzni, mert unalmas lett volna! Viszont nem kell sokat várni, hogy újra olvashassatok, ugyanis már tervben van a következő és egyben utolsó fanfiction-öm! Úgy gondolom, hogy elég lesz belőlem. :D
Köszönöm a sok kommentet, tényleg szinte mindig magatoktól írtatok nekem legalább 3 kommentet, csak ritkán kellett kérnem, hogy írjatok. Minden kommentelőnek nagyon-nagyon köszönöm, hihetetlenül jól estek. 
Nagyon köszönöm, hogy szerettétek és több embernél láttam, hogy még most is emlegette a Napfényízű lányt. :)   
Ennek a történetnek a "sikerén" felbuzdulva, az utolsó fanfiction-öm ismét egy TOMIKÁS lesz! :D Nem tudom még, hogy mikor kezdem, viszont azt a történetet komolyan fogom venni. Oda fogok figyelni mindenre, megpróbálok hosszabb fejezeteket írni, de ugye ez azt jelenti, hogy kicsit lassabban fognak felkerülni. Egyelőre még ezzel ne foglalkozzunk. 
A történet címe 'Ez csak egy film' lesz, remélem, hogy ilyen nevű fanfiction még nincs és ezen a linken lesz elérhető: http://ezcsakegyfilm.blogspot.hu/
És akkor előre elmondanám, hogy ha vége lesz annak a történetnek, akkor sem hagyom abba az írást, csakis sztáros sztorikat nem fogok írni. Tervezek egy rendes "regényt" amit szintén tervezem, hogy publikálom majd a neten, de azt csak akkor, ha az egész kész lesz! :)
További infókat a twitteremen láthattok majd, valamint ha kérdésetek van, nyugodtan írjatok! :)
Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy támogattok! Imádlak titeket! <3
Rékuuush

II. évad - 12. fejezet – Minden jó, ha a vége jó

***1 év múlva***

- Jó reggelt! – ébresztgetett Krisztián. Nem akartam felkelni, ezért magamra húztam a takarót és a másik oldalamra fordultam. – Naaa kelj már fel, ne legyél lusta!

- Aludni akarok!

- Tudom, de rengeteg dolgunk van ma! Viszont végig együtt leszünk, egész nap! – mondta lassan, közben lehúzta rólam a takarót és felsegített az ágyból. Még mindig félig alva álltam, mikor Krisztián nevetve megszólalt. – Tudod, hogy nekem így tetszel a legjobban, de az ügynökségnél nem biztos, hogy örülnének, ha így mennél be.

- Hagyjál már! – ugrottam fel Krisz hátára, mikor ő hátat fordított.

- Hé, szállj le rólam! – utasított szigorúan. – Tudod, mit mondott az orvos, vigyáznod kell!

- Jó-jó, de az olyan uncsi – vágtam be a durcit, mire nevetve átölelt. Három hónapja el vagyok tiltva minden megerőltetőtől, ennek ellenére volt még öt fotózásom, csak most megyek szerződést bontani. Tudtam, hogy ezzel nem csak magamat veszélyeztettem, de nem akartam lemondani a munkákat.

- Elhiszem, de tényleg vigyáznod kell! – Krisztián úgy óvott, mint egy törékeny vázát. Nem szerette, ha hozzám érnek az emberek, de még azt sem bírta, ha a közelembe jönnek. Jól esett, hogy ennyire félt, de néha már tényleg túlzásba vitte.

- Jól van, vigyázok magamra! – mosolyogtam rá, mire a hasamra tette a kezét.

- Alig várom, hogy itt futkossanak körülöttünk! Biztos focisták lesznek!

- Nem, az durva sport! Egyetemre fognak járni. Egyikük orvos, a másik jogász lesz! – mondtam, majd rájöttem, hogy még meg sem születtek, már a jövőjüket tervezzük. Már a hatodik hónapban vagyok, de csak 3 hónapja vagyok veszélyeztetett terhes, köszönhetően a kis balesetemnek. Nagyon várjuk már mindketten, hogy megszülessenek a fiúk. Az ultrahang kimutatta, hogy ikerfiúkat várok. Féltem elmondani Krisztiánnak, hogy mi a helyzet, attól féltem ő még nincs erre felkészülve, arra pedig végképp nem számítottam, hogy boldogan fog a nyakamba ugrani, de hát végül így lett. A szüleink is nagyon örültek a kis jövevényeknek, és már ki is alakítottuk az én volt szobámat gyerekszobának.

Krisz felvett egy újságot a földről és már vagy ezredszerre is elolvasta a rólunk írt cikket:

Felnőtt a tinisztár!

A fiatal korosztály kedvencét, SP-t már senki nem nevezheti tinisztárnak. Évek óta azon dolgozik, hogy levetkőzze magáról ezt az imidzst, stílusváltással, és egyéb módszerekkel. Ez azonban nem sikerült neki egészen eddig. Bizonytalan forrástól jutott el hozzánk egy hír, amellyel felkerestük Krisztiánt, aki készségesen nyilatkozott.

A napokban felröppent a hír, miszerint a barátnőd gyermeket vár...

Így igaz, azonban nem gyermeket, hanem gyermekeket.

Ezek szerint ikrek lesznek? Terveztétek a gyerekvállalást?

Beszéltünk már róla, de arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar jönni fognak. Ennek ellenére nagyon várjuk őket.

A barátnőd, Niki, hogy viseli a terhességet?

Inkább a bezártság nehéz neki. Hogy nem mehet oda és akkor, amikor csak akar.

Hogy lesz a továbbiakban? Tervbe vettétek, hogy összeházasodtok?

Majd talán, ha megszülettek a picik. Addig semmiképp.

Mi lesz a karriereddel? Belefér a család is a koncertek mellé?

Mindenképpen a család az első, azt majd meglátjuk mennyi koncert fog beférni, de az biztos, hogy a zenélést sem hagyom abba!

Köszönjük az interjút, sok boldogságot és jó egészséget kívánunk mindnyájatoknak!

   

Mosolyogva tette le az újságot az asztalra, végigdöntött az ágyon és a szemembe nézve suttogta a szavakat.

- Minden tökéletes!

***********************VÉGE************************

II. évad - 11. fejezet – Kezdjük újra, tiszta lappal

- Én is szeretlek! – ölelt magához, miután szétváltunk. - Minden helyre fog jönni! – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. A rózsaszín felhők azonban rögtön eltűntek, mikor egy ismerős női hangot hallottam a bejárat felől.

- Itt meg mi történik?

- Orsi, te mit keresel itt? – ugrott fel rögtön Krisztián, én pedig átültem egy másik székre. Orsi végigmért mindkettőnket, aztán sóhajtva válaszolt.

- Ki vagy kapcsolva, otthon nem találtalak, a stúdióban sem, így gondoltam, hogy itt vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy vele – mutatott rám szinte undorodva.

- És miért kerestél? – kérdezte idegesen Krisz. Orsi volt az, aki tönkretette a kapcsolatunkat, mindketten féltünk, hogy most mi lesz.

- A klippel kapcsolatban. De látom, sokkal fontosabb dolgod van, azért ne csináld azt, amit tavaly! – Az ajtó felé indult, de éreztem, hogy ezt nem hagyhatom így. Felpattantam a helyemről és megfogtam Orsi vállát, mielőtt még kiléphetett volna az ajtón. Kérdőn nézett rám, nem értette, mit akarok, hisz eddig, amikor csak lehetett elkerültük egymást.

- Figyelj, elmondhatnád, mi bajod van velem, mert ez így nem jó. Ahelyett, hogy megbeszéltük volna a problémákat ellenségeskedtünk egymással és ez is Krisztiánon csattant. Le kellene ülni és felnőtt módjára megbeszélni mindent, nem pedig egymás haját tépni! – mondtam el a véleményemet, Krisztián meg mosolygott és bólogatott mellettem. Mindhárman leültünk, Orsi egy darabig csendben ült maga elé meredve, mi pedig csendben őt néztünk.

- Niki, én… - szólalt meg végül halkan és látszott rajta, hogy nem nagyon tudja, mit mondjon. – szóval bocsánatot szeretnék kérni tőled. Tudom, hogy bunkó voltam és elcsesztem mindent, de annyira közel állt hozzám Krisz… mármint mindent el tudtam neki mondani, bármikor, ha szükségem volt rá, jött és segített. Aztán mikor jöttél te, úgy éreztem elveszítettem, mert inkább veled volt, mint velem.

Krisztiánnal mindketten döbbenten néztünk, hol Orsira, hol egymásra. Kiabálásra és veszekedésre számítottunk, ehelyett kiönti nekünk a szívét, és még előttem is megnyílik. Kicsit rosszul éreztem magam, hisz nem gondoltam, hogy ez a problémája, azt gondoltam, alapból ilyen… gonosz.

- Ezt miért nem mondtad? – szólalt meg először Krisztián, én még mindig nem tudtam mit mondani.

- Nem tudom. Nem mertem, vagy inkább túl büszke voltam.

- De mondhattad volna! Felőlem bármikor átmehetett volna hozzád Krisz, nem szabtuk meg, hogy ki, mikor, hova mehet! – mondtam, mikor már nagyjából összeszedtem magam.

- Tényleg sajnálom, hogy miattam szakítottatok, de látom sikerült helyrehozni a dolgokat. Szóval szerintem próbáljunk meg mindent előröl kezdeni. Tiszta lappal – kérte mosolyogva, mi pedig visszamosolyogtunk rá. Tényleg tökéletesnek tűnt ez a nap, viszont még ott zakatolt a fejemben, hogy a szüleimmel is meg kell beszélnem a dolgokat. Nem akartam sokáig halogatni, jó lenne minél hamarabb kibékülni velük is.

- Beszélnem kéne a szüleimmel – jelentettem ki hirtelen Krisztiánra nézve.

- Elvigyelek?

- Ne ma. Még kell egy kis idő. Legutóbb nagyon összevesztünk és nem akarom, hogy megint ez legyen!

Este Krisznek fellépése volt, így Tominál aludtam, aki ugrálva fogadta a hírt, hogy kibékültünk Krisztiánnal, viszont szomorú volt, hogy kevesebbet leszek otthon. Miss Plázacica szerencsére már hazament, így a saját szobámban a saját ágyamon, boldogan alhattam el. Úgy beszéltük meg, hogy egyelőre még nem költözök vissza, de ha mindkettőnken lesz ideje, akkor együtt alszunk majd.

***

SP VISSZATÉRT!

Budapest - Éder Krisztiánt, a népszerű tinisztárt egy ismert budapesti kávézóban kapták lencsevégre, amint exbarátnőjével találkozott. Az eleinte visszafogott hangulat később szenvedélyes csókolózásba váltott át. Vajon ennyi idő alatt sikerült helyre hozni a megromlott kapcsolatukat, ami miatt a lány egy évre Tokióba utazott? Vagy ez csak egy próbálkozás volt szerelmük újraélesztésére? A dolog kapcsán kérdeztünk SP-t, aki nem kívánt nyilatkozni, valamint felkerestük Vass Nikolettet, aki szűkszavúan bár, de válaszolt kérdésünkre:

- Történt köztetek valami SP-vel? Esetleg újra együtt vagytok?

„A magánéletünk csak is ránk tartozik. Megbeszéltük a múltbéli sérelmeinket, de hogy azután mi történt már a mi dolgunk, és örülnénk, ha nem zaklatnának ezzel többet egyikünket sem. Mindketten szeretnénk a munkánkra koncentrálni, most ez az első.” – nyilatkozta a modell.

Az biztos, hogy Krisztiánnak jót tett Niki hazatérése, ugyanis tegnap debütált új klipje „Olyan szép” címmel, mely már most hatalmas sikert aratott. Az előadó azt akarja bemutatni fiatal közönségének, amit átélt barátnője elvesztése után. Reménytelenség, bánat, alkotói válság. SP arra hívja fel a hallgatók figyelmét, hogy lépjenek túl a problémáikon, ne adják fel. A klip főszereplője az elismert színész, Fenyő Iván, aki ez fotózáson ismerkedett össze SP-vel.

Úgy tűnik, a sztár életében minden rendbe jött, új albumán dolgozik, több koncertet vállal és látszólag boldog.

Az egész szerkesztőség nevében sok sikert kívánok nekik, és remélem sikerül rendbe hozni a dolgaikat.

"Miért hisszük el, hogy minden rendben? Miért rejtjük el, hogyha valami bánt?"

II. évad - 10. fejezet – Minden helyre jön… vagy nem?

Szia, Niki, figyelj, beszéljük meg a dolgokat. Veszekedés nélkül… ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Látom ki vagy kapcsolva, de ha meghallgatod ezeket az üzeneteket, kérlek, hívj fel!

Ezt most direkt csinálod? Tényleg fontos lenne nekem, hogy megbeszéljünk mindent. Talán helyre hozhatnánk, amit elrontottunk!

Ilyen és ezekhez hasonló hangüzeneteket kaptam Krisztiántól. Nem tudtam, mit csináljak, úgy éreztem, ha most felhívom és megbeszéljük veszekedés lesz a vége, és csak rosszabb lesz minden. A nappaliban ültem, a telefont leraktam az asztalra, aztán felvettem és beírtam Krisz számát, majd ismét leraktam. És így ment legalább egy órán keresztül, míg végül a hátam mögül megszólalt Tomika.

- Nyomd már meg azt a gombot! – csattant fel, és leült mellém a kanapéra. A telefonomat szuggerálta, de későn kapcsoltam és már megnyomta a gombot, mire kikaptam a kezéből. Összeszorult a torkom, mikor meghallottam az első csöngést, majd pár másodperc múlva fel is vette Krisztián.

- Niki, szia!

- Öhm… szia Krisztián! – emeltem a fülemhez, mire Tomika heves integetések közepette, nevetve kiment a szobából.

- Figyelj, ráérsz valamikor? Nyugodt körülmények között át kellene beszélnünk mindent, hátha megtaláljuk a megoldást.

- Rendben! Átjössz?

- Hát, talán nem kéne. Lehet, hogy elkövetnénk azt a hibát, amit legutóbb – utalt a legutóbbi kettesben töltött óránkra.

- Igazad van. Akkor valami nyilvános hely. Mondjuk a Costa? Háromkor? – kérdeztem és egyre izgatottabb lettem. Már akartam ezt a találkozót és rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat. Nem akartam a véletlenre bízni, hanem én akartam tenni érte valamit. Miután megbeszéltünk mindent el is kezdtem készülődni, és egy taxival elindultam Krisztián kedvenc kávézójába. Még elég sok idő volt hátra a megbeszélt időpontig, így arra számítottam, hogy várnom kell, de az ajtó melletti asztalnál megláttam az ismerős Supra cipőt, és sapkát.

- Milyen korán ideértél! – szólaltam meg a háta mögül, mire a megszokott mosollyal köszöntött, majd puszit nyomott az arcomra.

- Te is hamar jöttél! De jobb is, sok mindent meg kell beszélnünk!

- Igen, és én szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon sajnálom. Én csak szerettem volna megtapasztalni, milyen nélküled. Mindenki keresztbetett nekünk, ellenezték a kapcsolatunkat és azt gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit távol vagyunk egymástól, de azt nem gondoltam, hogy ilyen nehéz… - kezdtem, majd szó szerint ömlöttek belőlem a szavak. Úgy éreztem naphosszat tudnék arról beszélni, hogy mit hibáztam el, de Krisz közbeszólt.

- Ez volt a probléma. Nem magaddal foglalkoztál, hanem másokkal. Gondolj néha magadra is, kicsim! – mondta, majd az utolsó szónál neki és nekem is elállt a lélegzetünk. Reflexből mondta ki, ez látszott rajta, de mindkettőnknek többet jelentett, mint egy egyszerű szó. – Ha ezt elmondod nekem… én a karrieremet is eldobtam volna érted. Te voltál a legfontosabb az életemben.

- Nem akartam, hogy több év munkáját miattam eldobd!

- Látod? Megint! – nevetett fel Krisztián, majd közelebb hajolt hozzám. - Szerinted mit tegyünk?

- Én szeretném újrakezdeni. Vagyis nem. Folytatni.

- Miért?

- Mert még mindig szeretlek! – vágtam rá, majd megcsókoltam. Nem akartam, hogy az események irányítsanak engem, inkább én irányítottam az eseményeket. Krisz először ledöbbent, de viszonozta a csókot. Az ölébe húzott, amit valószínűleg a pincérek fejcsóválással nyugtáztak, de nem érdekelt minket.

- Én is szeretlek! – ölelt magához, miután szétváltunk. - Minden helyre fog jönni! – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. A rózsaszín felhők azonban rögtön eltűntek, mikor egy ismerős női hangot hallottam a bejárat felől.

- Itt meg mi történik?

"A mosoly, a szem, meg az illatod, Jobban ismerlek már, mint a színpadot."

II. évad - 9. fejezet – Egy makacs, önfejű idióta...

*Krisztián szemszöge*

- Krisztián, áll már meg! – kiabált utánam Niki, de még csak hátra sem fordultam, míg lefelé mentem a lépcsőn. Becsaptam magam mögött a lépcsőház ajtaját, de ez sem állította meg a volt barátnőmet, még az utcára is utánam jött, úgy ahogy volt, egy szál pólóban. – Kérlek, csak hallgass meg! Egyetlen egy percet adj!

- Jól van! Mondd! – fordultam hátra, és a kocsinak dőltem.

- Először is: Tamás és köztem semmi sem történt. Tamás egyik barátjának a húga ma nálunk aludt, az én szobámba, ezért én Tomi szobájában aludtam egy pótágyon. Mivel te is tudod, hogy nem sok ruhában alszom, mikor hallottam, hogy valaki van nálunk, felvettem Tomi pólóját – hadarta, és bár őszintének tűnt, nem tudtam elhinni.

- Aha, szép mese. Ennyi idő alatt kitaláltad? Tehetséges vagy!

Elfordultam, beszálltam a kocsiba és elhajtottam. A visszapillantó tükörben láttam, hogy még mindig az ajtó előtt áll és sír. Utáltam, mikor miattam sírt, egy pillanatra el is szégyelltem magam, de mikor megláttam, hogy Tamás odamegy és átöleli, újból haraggá változott az érzés. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tette velem, pont a legjobb barátommal csalt meg. Ekkor eszembe jutott, hogy nem csalt meg, hisz nem vagyunk együtt. Megteltek könnyel a szemeim, ezért félreálltam, nem akartam balesetet okozni. Remegtek a kezeim az idegességtől, nem tudtam, hogy mit csináljak. Vissza akarom kapni Nikit, de ez még túl korai, így viszont, ha húzom az időt, elveszítem. Az SMS hangom szakította meg elmélkedéseimet, rögtön a telefonomért nyúltam és megnéztem.

Nem tudod elképzelni, hogy mekkora hibát követtél el! Komolyan elhiszed, hogy volt valami köztünk? Egy önfejű, makacs idióta vagy!

Nem kellett megnéznem a feladót, így is tudtam, hogy Tomika az. Nem válaszoltam, csak az anyósülésre dobtam az iPhone-t, és tovább indultam a lakásom felé. Nem érdekelt semmi, ki akartam zárni a külvilágot, és nem figyelni semmire, de míg vezettem, ez lehetetlen volt.

Épp mikor kiszálltam a kocsiból, megcsörrent a telefonom. Orsi volt az, ezért felvettem, bár hozzá sem volt semmi kedvem.

- Mondjad!

- Hú, de kedves vagy! Mikor lesz kész a klip?

- Mondtam már, hogy nem tudom! Tudod mit? Nem is érdekel az egész klip, lesz*rom az egész karrieremet, nem érdekel! – kiabáltam a telefonba. Nem akartam Orsira zúdítani a haragom, de már nem bírtam tovább magamban tartani.

- Folytasd csak! – mondta teljesen nyugodtan, amitől én még jobban felhúztam magam.

- El van cseszve az egész életem, legszívesebben elhúznék külföldre, egy messzi szigetre, ahol nyugalom van, és nem ismer fel senki! Élhetném boldogan, gond nélkül az életem!

- Jobb?

- Sokkal! – mondtam, immár nyugodtan. – Kösz, Orsi.

- Szívesen. Akarsz róla beszélni? Köze van a dologhoz Tamásnak, az előbb ugyanígy kellett lenyugtatnom őt is.

- És mondott valamit? – kérdeztem rögtön.

- Nem, nagyon szűkszavú volt. Kidühöngte magát, aztán lerakta. Szóval mikor lesz kész a klip? – kérdezte ismét.

- Két hét múlva meg lesz – mondtam, aztán köszönés nélkül leraktam. Orsi rengeteget változott az elmúlt egy év alatt. Mikor Niki elment csak őt hibáztattam és sokáig nem is beszéltem vele. Aztán beláttam, hogy ez Niki döntése volt, megbeszéltük Orsival a dolgokat és utána végig mellettem állt. Sokszor átjött beszélgetni, és bár látszott rajta, hogy ő nem sajnálja a volt kapcsolatomat, nem zavarta, ha róla beszélek. Azt viszont még nem tudta, hogy Niki hazajött és egyelőre nem akartam elmondani. Otthon leültem a zongorához és játszani kezdtem. Nem tudom mit, de játszottam, és tudtam, hogy ebből akár egy sláger is lehetne nem jegyeztem le, nem az volt a lényeg.

Míg játszottam, rájöttem, hogy egy hülye vagyok. Igaza volt Tomikának, egy makacs, önfejű idióta vagyok.

"Te csak mindig akkor sírsz, amikor már túl késő minden."

/Sziasztok! Most megint jön egy kis szünet, mivel holnaptól táborban leszek péntekig, szombaton pedig Családi nap lesz a (majdnem) városomban. :) Utána visszaáll minden a régi kerékvágásba, több programom nincsen a nyárra :') Köszi, hogy velem vagytok! Réka <3/

II. évad - 8. fejezet – Ez nem az, aminek látszik

Az elkövetkezendő két hét csak a költözködéssel telt. Munkám még nem volt, így minden időmet a szobám csinosítgatására szenteltem. A falra apró motívumokat festettem, virágokat, valamint a legüresebb részre egy dalszöveg részletet: „Don't let go. Never give up, it's such a wonderful life”. A kedvenc idézetem volt, a kedvenc számomból és úgy gondoltam, talán ez segít. Tomival nagyon jól elvoltunk, mikor mindketten itthon voltunk, a nevetésünktől volt hangos a lakás. Sokat segített is, például elment ő az íróasztalomért, a székemért és a tévéért a régi lakásba, hogy véletlenül se kelljen találkoznom Krisztiánnal. Egyik nap elmentünk vásárolni is, Tomi nagyon hősiesen állta a több órányi vásárlást, csak a sokadik bolt után kért meg, hogy több helyre már ne menjünk. Vettem egy kis éjjeli szekrényt, néhány könyvet a szekrény polcaira, ruhákat, díszeket és egy lávalámpát.

- Te, ez baromi jó lett! – dicsért meg, mikor az utolsó simításokkal is végeztem.

- Köszi! Nekem is tetszik.

Elégedetten dőltem le az ágyra tévézni, miközben ecetes chipset rágcsáltam. Pár perc múlva Tomi is csatlakozott hozzám, aki elég fura kérdést tett fel.

- Figyelj, lenne egy kérésem. Tudom, hogy végre kész a szobád és szeretnél teljesen beköltözni, meg minden, de…

- De? – kérdeztem érdeklődve, nagyon nem értettem, mit akar ebből kihozni.

- Szóval az egyik haverom megkért, hogy szállásoljam el a húgát, mikor ő jön, de még mielőtt te ideköltöztél. És ma jönne, szóval szeretném, ha az éjszaka a te szobádban aludna, mert ez sokkal jobb, mint az enyém.

- És akkor én hol alszok?

- Hát van egy pótágy, aludhatsz az én szobámba – bökte ki végül. Érthető volt, hogy nem az idegen lánnyal akar egy szobában aludni, és ha már beígérte, nem akarja visszamondani, de elég furcsa kérés volt. Úgy gondoltam egy éjszakát azért kibírok Tamással.

- Jól van, de csak ez az éjszaka!

- Persze! Akkor elő is készítem az ágyat, mert mindjárt ideér a lány! – kiabált már az ő szobájából. Igaza volt, pár percen belül csengetés hangja ütötte meg a fülem, ami Tomi kiabálásával folytatódott, hogy nyissam ki az ajtót.

Egy vörös hajú, kék szemű 18 körüli lány álldogált, Louis Vuitton táskával és iPhone-nal a kezében.

- Basszus, asszem nem jó helyre jöttem. Nem tudod, hol lakik a Fluor Tomika? – kérdezte cseppet sem barátságosan.

- Jó helyre jöttél, itt lakik. Én Vass Nikolett vagyok. Gyere csak be! – invitáltam, mire ő furcsa arckifejezéssel a belépett a lakásba.

- Azt nem mondták, hogy a barátnője is itt lesz! – dobta hátra a haját, nekem meg egyre unszimpatikusabb lett. Egy kisvárosi plázacica, ez jutott eszembe róla.

- Nem a barátnője vagyok, hanem a lakótársa – vetettem oda neki, majd bevezettem a szobába, majd megmutattam neki mindent. Mire végeztem a körbevezetéssel Tomi is kész lett, így csatlakozott hozzám, de ahogy elnéztem őt sem nyűgözte le a lány viselkedése. A legrosszabb az volt, hogy Tominak el kellett mennie fellépésre, így ketten maradtunk. Egész este be volt zárkózva a szobájába, csak olyan tíz óra körül kopogtatott be hozzám, már éppen lefekvéshez készülődtem.

- Mi a vacsora?

- Amit találsz a hűtőbe – válaszoltam neki hátra sem nézve.

- Melegszendvicset akarok!

- Jó, ott a hűtőbe minden, csináld meg magadnak! – mondtam kicsit hangosabban, már nagyon bosszantott. Hallottam még a dühös fújtatását, aztán becsapva maga után az ajtót kiment a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedtem a pótágyon, és perceken belül elaludtam. Egészen addig nem volt semmi probléma, míg Tomi le nem feküdt a saját ágyára, és nem kezdett el hangosan horkolni. Nagyon fáradt lehetett, mert próbáltam lökdösni, rugdaltam is, de nem hallgatott el. Már hajnalodott, mikor nagy nehezen újra elaludtam.

***

A kapucsengő hangjára keltem. Tomi gyorsabb volt, mint én, így nem tudtam, ki jött. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy az illető, addig a szobában maradok, de egy óra után már nagyon unatkoztam. Nem akartam egy szál bugyiba meg pólóba kimenni, így Tomi szekrényéhez léptem és kivettem belőle egy pólót.

- Kölcsönvettem egy pólót! – kiabáltam ki Tominak, majd kiléptem az ajtón, ahol Krisztián döbbent tekintetével találtam szembe magam. Szeméből csalódottságot olvastam ki, jól tudtam miért. – Hé, ez nem…

- De, pontosan! – vágott a szavamba Krisztián, majd Tomira nézett. – Képes voltál, pedig mindent tudsz! – kiabált, mire Tomi is rájött, hogy miről van szó. Az ő pólójában léptem ki az ő szobájából… mintha történt volna köztünk valami. 

"kell, ami irányt ad, 

hogy el ne tévedjek, 

ami a szarból kiránthat,

ha belesüllyedek."

II. évad - 7. fejezet - Költözés

Tomika délután ráért, és ragaszkodott hozzá, hogy még aznap odaköltözzek. Sok holmim nem volt, mivel a dolgaim nagy részét a szüleimnél hagytam, csak a legfontosabbakat sűrítettem egy bőröndbe. Zoé is elkísért, mondván, neki köszönhetem a helyet és szeretne eljönni. Fogtunk egy taxit, ami pár perc után kirakott minket egy csendesebb környéken. Egy nagyon szép, új lakópark volt, mellette egy bolt és egy park. Nem járt arra túl sok autó, inkább csak az ott lakók, pedig közel volt mindenhez.

- Szia Tamás, megjöttünk! – csengetett fel Zoé megszokottnak tűnő mozdulattal. Miről maradtam le? Tomika szó nélkül kinyitotta az ajtót, de mire beléptünk már villámsebességgel közeledett lefelé a lépcsőn. Két puszival köszöntött mindkettőnket, majd engem szorosan megölelgetett.

- Hiányoztál, csajszi! – mosolygott rám. Nagyon meglepődtem, hisz ennyire sosem voltunk jóba. – Na, gyere, megmutatom a szobádat! – mondta felpörögve és felkapta a bőröndömet. Az első emeletre vezetett, majd rögtön az első ajtón mentünk be. Nagyon szép lakás volt, nagy konyhával, nappalival, ahonnan két ajtó nyílt.

- Ez lesz a te szobád! – nyitotta ki az egyik ajtót, ami egy tágas, fehér falú szobába vezetett. A berendezés egy ágyból és egy nagy tükrös szekrényből állt, más nem volt. – Bármit csinálhatsz a szobában, mivel nem albérletben lakom itt, hanem megvettem.

- Oké!

Lerakta a bőröndömet, majd magamra hagyott. Gyorsan bepakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd kiléptem a nappaliba, ahol Tomi és Zoé a kanapén ülve beszélgettek. Mikor kiléptem Tomi rögtön felpattant, hogy megmutassa nekem a szobáját. Nagyon jól volt berendezve, különösen a sapifal tetszett. Egyedi, és ötletes.

- Te jó ég, neked hány sapkád van?

- Huh, mikor utoljára számoltam, 35 volt, de azóta már beszereztem párat.

- Óha, lehet, hogy látni foglak sapka nélkül? Vagy abban is alszol? – kérdeztem nevetve.

- Nem alszom sapiban – fordult el megjátszott haraggal, majd elnevette maggát. – Lehet, hogy látni fogsz, de fényképezni tilos!

- Igenis! Egyéb szabályok?

- Összeírtam őket. Tessék – nyújtott felém egy lapot, amire nagyon furcsa betűkkel 10 szabály volt írva.

1. Tilos beleegyezés nélkül házibulit tartani!

2. A hűtőből bármit megehetsz, de ha elfogyott, vegyél helyette!

3. Éjjel nem hangoskodunk, nem zavarjuk a másikat!

4. Ha pasikat hozol fel, csak a szobádat használhatjátok!  

5. 9-től enyém a fürdő!

6. Ha valamit elrontasz, neked kell újat venni!

7. Tilos a szomorkodás!

8. Szigorúan tilos a sírás!!!!

9. Néha főzhetnél valamit!

10. A GUMICUKROM TABU!

Nevetve olvastam el a listát, főleg az utolsó tetszett. Krisztián mondta, hogy Tomi „gumicukorfüggő”, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

- Hát a hetest, meg a nyolcast egyelőre nem tudom megígérni…

- Majd én teszek róla, hogy menjen! – kacsintott rám, mire elmosolyodtam.

- Na, látom, nagyon jól megvagytok, akkor én megyek is! Azért néha majd nézz át hozzám Niki! – ölelt mag a barátnőm.

- És én nem mehetek át hozzád? – kérdezte szomorúan Tamás, de a szája széle akaratlanul felfelé görbült.

- De természetesen téged is szívesen látlak! – mondta Zoé, és nevetve megölelte. – Sziasztok!

Miután Zoé elment, bevonultam a szobámba és azon gondolkoztam, hogyan csinosíthatnám ki. Mindenképpen szerettem volna kiszínesíteni, mert zavaró volt a nagy fehérség. A régi lakásból el akartam hozni az íróasztalt, meg a széket, valamint a tévémet. A többit dolgot otthagyom Krisztiánnak. Szükségem lett volna még néhány cuccomra, azok közül, amiket otthon hagytam, de nem akartam hazamenni, így jobb ötlet híján úgy döntöttem, másnap elmegyek vásárolni. A telefonomért nyúltam, de a képernyő feloldása után inkább visszatettem a zsebembe. A háttér még mindig Krisztián volt, az utolsó közös képünk. Megteltek könnyel a szemeim, és az ágyra feküdtem. Mennyivel jobb lenne most vele lenni, csak feküdni egymást átölelve, boldogan. Ehelyett itt vagyok, egyedül, Krisztián valószínűleg rám sem gondol, csak klipet forgat, újra él. Én pedig már meg is szegtem Tomika szabályának a hetes és a nyolcas pontját.

„A színes világ, hova tűnt, veled miért nem élhetem át újra a szépet egy életen át?”

II. évad - 6. fejezet – Ügynökség

/Ezen a héten nyaralni vagyok, keveset vagyok gép közelében, így új fejezet csak a jövőhéten lesz! Akkor viszont megpróbálok minél gyakrabban rakni :) Köszi a megértést, Réka <3/


Miután teljesen elkészültem, rögtön indultam az ügynökségbe, mivel már kilenc óra elmúlt, úgy gondoltam, ott találok már valakit. Míg a taxiban ültem, végig a történteken gondolkodtam. Krisztián azt mondta, ezzel nincs elintézve, de még szeret és hiányoztam neki. Ez boldogsággal töltött el, talán még van esélyem rendbe hozni. Csak ne veszítsem el a munkám.

Remegő kezekkel kopogtam a főnököm ajtaján, aki abban a pillanatban ki is nyitotta az ajtót.

- Niki! – ugrott a nyakamba, amin én nagyon meglepődtem.

- Szia, Marcell! – mondtam, majd elhúzódtam tőle.

- Gyere be! – invitált az irodájába, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk. – Na, mond csak, miért vagy itt?

- Én csak meg szeretném kérdezni… szóval, még nem voltam ilyen helyzetbe, nem tudom, ez hogy megy, a lényeg, hogy még nektek dolgozom? – böktem ki nagy nehezen. Mivel ez életem első munkája, nem tudtam, ilyenkor mi van. Marcell elmosolyodott és egy papírt vett elő a fiókjából.

- Hivatalosan már nem, mivel a Tokiói ügynökséggel volt szerződésed, a mienk automatikusan felbomlott. Viszont a munkáltatóid elküldték e-mailben az összes ott készült anyagodat és meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve! Éppen ezért szeretnék felajánlani egy szerződést. Klipek, reklámok, fotózások, divatbemutatók. Itthon – tolta elém a papírt, amit töviről-hegyire átolvastam, majd a lap aljára írtam a nevem. – Csodás! – örvendezett Marcell.

- Mikor kell jönnöm?

- A héten nincs meló, úgyhogy nem tudom, de majd hívlak oké? – mondta, de elég furán nézett rám, nem értettem, miért. Szemét a nyakamra szegezte, és érdeklődve végigmért.

- Öö… oké, akkor én megyek is! Köszi, szia.

*

- Niki, veled meg mi történt? – nézett rám elsápadva Zoé, mikor meglátott.

- Hogy érted, hogy mi történt?

- A nyakad. Tele van karmolással és foltokkal! – mutatott a nappaliban lévő tükörre, én pedig rögtön felálltam és megnéztem magam. Hát ezért viselkedett olyan furcsán Marcell is, mikor a nyakamra nézett. Négy hosszú karmolás nyom és mindkét oldalon egy-egy lilás foltot láttam.

- Nyugi, nem történt semmi baj – vörösödtem el. – Csak Krisztiánnál voltam és…

- Ugye nem bántott? – vágott a szavamba.

- Mi? Dehogy is!

- Na ne! Lefeküdtetek egymással? – nézett rám tágra nyílt szemekkel, én meg még jobban elvörösödtem. Eltátotta a száját, de mosolygott.

- Ááá, el kell mesélned mindent! Öö… vagyis nem mindent, de mesélj! – fogta meg a kezem és nevetve a kanapé felé húzott. Elmeséltem neki, hogy mi volt, mikor a végére értem gondolkozott és hümmögött. – Elég furcsa.

- Nekem mondod? – nevetettem. – Sikerült neki teljes mértékben összezavarnia. Most fogalmam sincs, mi van, meg mi lesz.

- Minden rendbe fog jönni, hidd el! Krisztián szeret téged, bár most még haragszik, egy idő után rá fog jönni, hogy szeret téged! – bíztatott a barátnőm mosolyogva. Nagyon jól esett, hogy rá számíthattam, és mellettem volt végig. – Jaj, majdnem elfelejtettem. Szereztem neked lakást, ahol jobban elférsz, mint ebben a kis lukban nálam. Viszont lenne lakótársad is!

- Az nem baj! Hol, ki, mikor mehetek? – kérdeztem felélénkülve. Az tény, hogy alig fértem el ebben a kis szobában, ezért nagyon megörültem, hogy talán lesz egy nagyobb helyem.

- Pár saroknyira innen, amikor akarsz, csak egy telefonba kerül éééés… Tomikával – mondta ki a nevet, mire leolvadt a mosoly az arcomról.

- Komolyan azt gondolod, hogy ki fogok bírni több napot és hetet Tomikával? Az az ember egy energiabomba, nem lesz nyugtom – nevettem el magam. Imádtam Tamást, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne hozzáköltözni.

- Ugyan, majd fejbe vágod, azt leáll – nevetett ő is, majd a telefonjáért nyúlt. – Neked úgyis szükséged van egy kis vidámságra. Akkor hívhatom?

- Ebben mondjuk igazad van! Jól van, nem bánom, hívd! - egyeztem bele, és megvártam, míg felhívja. Sokat nem hallottam a beszélgetésből, de Zoé nagyrész bólogatott meg igenezett, szóval úgy gondoltam, minden rendben. Kicsit furcsa volt belegondolni, hogy a volt pasim legjobb barátjával fogok együtt élni, úgy éreztem megint szervezkedtek a hátam mögött. Krisztián elég sokat járt át Tomihoz, ezentúl pedig én is ott leszek, csak egy másik szobába, így bármikor találkozhatok vele. Hmm…

II. évad - 5. fejezet – Hibát követünk el

Korán keltem, hogy otthon találjam még Krisztiánt. Mindenképpen beszélni akartam vele, és úgy gondoltam, jobb minél előbb túlesni rajta. Már az utcáról láttam, hogy fel volt kapcsolva a villany a szobájába, így megtudtam, hogy nem hiába keltem fel ilyen korán. Nem a saját kulcsomat használtam, hisz már nem az enyém a lakás, nem állíthatok be csak úgy. Kopogtam. Elég sokat kellett várnom, de végül ajtót nyitott nekem a fáradt, csodálkozó Krisztián.

- Hát te? – kérdezte köszönés nélkül.

- Muszáj beszélnünk – jelentettem ki, és nyomatékosításképp beléptem az ajtón.

- Jól van, de nincs sok időm. Forgatni megyek – elmosolyodtam, hisz ezek szerint jobban van. A nappaliban a kanapéra ültünk le, ő az egyik végére, én a másikra. – Tehát?

- Én… sajnálom.

- Ennyi? – kérdezte éles hangon.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam és sajnálom, hogy tönkretettelek – hadartam. Jó volt kimondani, tényleg megkönnyebbültem. Krisztián nem nézett rám, kezeit térdére tette és szemeivel úgy vizslatta, mintha meg akarná számolni a rajta lévő anyajegyeket.

- Hát, erre nem tudok sok mindent mondani. Elfogadom a bocsánatkérésedet, de nem tudok még megbocsátani. Ez túl nagy dolog volt, nem megy ennyire könnyen – mondta végül én pedig bólintottam. A szemeim megint megteltek könnyekkel, pedig pontosan erre számítottam. Sőt, inkább rosszabbra. Elfordultam, hogy ne lássa az arcom, de már túlságosan ismert ahhoz, hogy ne vegye észre. – Kérlek, ne sírj. Tudod, hogy utálom, mikor sírsz…

- Azt hittem, csak akkor utáltad, mikor szerettél… - hülyén éreztem magam, mikor kimondtam. Igen, azt akarom hallani, hogy még mindig szeret, akkor talán van esélyem. De mikor mondtam, rájöttem, hogy ezt nem így kéne. Közelebb ült hozzám, kezét a vállamra tette és nyugtatni próbált.

- Én… én… - kezdte, de nem fejezte be a mondanivalóját, inkább elfordult.

- Te?

- Én még mindig szeretlek - fordult vissza hozzám, majd megcsókolt. Nem tudtam mire vélni ezt a csókot, szerintem ő sem tudta, miért csinálta. Ennek ellenére ahelyett, hogy abba hagyta volna, végigdöntött a kanapén és a felsőmmel babrált. – Hibát követünk el.

- Tudom.

- De nem érdekel – mondta és a nyakamat csókolgatta, majd szó szerint tépkedtük le egymásról a ruhát.

Fél óra múlva pihegve feküdtünk egymást ölelve, meztelenül, izzadtan. Krisztiánra néztem, aki a plafont bámulta, és szinte semmire nem reagált. – Hülyeséget csináltunk – mondta és elkezdett öltözködni.

- Azt hittem nem érdekel téged.

- Persze, nagyon jó volt, csak… mindketten tudjuk, hogy ez semmin nem változtat.

- Tudom.

- És mit fogsz csinálni? Miért jöttél haza? – kérdezte érdeklődve, közben már a cipőjét vette.

- Nem hosszabbították meg a szerződésem – mondtam már sokadszorra, mióta hazajöttem. – Délelőtt bemegyek az ügynökséghez és megkérdezem, hogy szükségük van-e rám. Ha igen, dolgozni fogok, keresek új albérletet, új életet kezdek. Ha nem…

- Akkor?

- Akkor már tényleg véglegesen itt hagyom az országot. Az unokabátyám Londonban lakik, azt mondta, bármikor szívesen lát. Ha nem lesz rám szükség, hozzáköltözök – mondtam, közben felöltöztem. Krisztián lefagyott egy pillanatra, megállt a cipőfűzés közben és rám meredt.

- Képes lennél ismét itt hagyni mindent?

- Mi mindent, Krisz? Nincsen semmim. Nincs lakásom, a szüleim látni sem akarnak, nem lesz munkám és te sem bocsátasz meg. Most egy hajléktalan, családtalan senki vagyok – fakadtam ki, ő pedig döbbenten nézett rám.

- És szerinted ez nem változhat? Találhatsz albérletet, kibékülhetsz a szüleiddel, szerezhetsz munkát.

- Kimaradt a legfontosabb. Te meg tudsz nekem valaha bocsátani? – kérdeztem, ő pedig csak nézett. – Hiányoztál.

- Te is nekem. Nagyon – mondta, de válasz nélkül kilépett az ajtón. Sosem vágytam különleges képességre. Nem érdekeltek a vámpírok meg a vérfarkasok, de most nagyon szerettem volna gondolatolvasó lenni. Tudni, mit gondol, mit érez Krisztián. Míg ezt nem tudom, addig lehetetlen helyes döntést hozni. Vissza sem kaptam őt, mégsem szerettem volna újra elveszíteni. Az én hibám volt minden és nem akartam újra hibázni. Szükségem volt rá. Szeretem. 

II. évad - 4. fejezet – Cikk

Szinte futva tettem meg az utat a pályaudvartól Zoé lakásáig. Az ég beborult, úgy tűnt havazni fog, az utak csúszósak voltak, ennek ellenére a forgalom nagy volt. Ez Budapest. A lépcsőházi ajtó nyitva volt, így perceken belül a barátnőm lakásának ajtaján kopogtattam.

- Szia Niki! Na hogy ment? – kérdezte, közben beinvitált a konyhába. Egymással szemben leültünk, csak utána válaszoltam.

- Szörnyen. Kiderült, hogy anyámék eladták neki a lakásomat, szóval az utcára kerültem – forgattam a szemeimet és a földet vizslattam.

- Tudod, hogy nálam maradhatsz, ameddig csak akarsz! – tette vállamra a kezét. – Ha kell, segítek albérletet keresni, vannak ismerőseim, akik a legjobbakat is meg tudják szerezni!

- Köszönöm. Egyelőre maradok, de még kérdéses, hogy hogyan tovább. Holnap bemegyek az ügynökséghez, hogy kellek-e még nekik. Ha igen, akkor keresek egy albérletet és tovább lépek. Ha nem, akkor… - egy pillanatra megálltam ennél a mondatnál, majd beavattam Zoét a buszmegállóban kitalált tervembe.

- Biztos vagy benne? – kérdezte szomorúan.

- Igen, ennek így kell lennie.

- Te tudod. Figyelj, nekem dolgom van, de érezd otthon magad, a vendégszobában megtalálsz mindent! – magyarázta, majd el is tűnt. Fogtam a bőröndömet, és bementem a szobába. Kicsi szoba volt, egy ággyal, egy szekrénnyel és egy íróasztallal. Nem akartam kipakolni a szekrénybe, mert nem voltam benne biztos, hogy sokáig maradok. Ledőltem az ágyra, majd a laptopomért nyúltam, és felmentem a netre. Természetesen rögtön Krisztián twitterére kerestem, de érdekes bejegyzéseket találtam neki címezve.

„Mikor lesz új klip? Több mint egy év eltelt… :(”

„Egy év, nincs új lemez, nincs új klip, nincs új dal. Ennyi volt SP?”

Ilyen és ehhez hasonló kiírásokkal volt tele a twitter. Megnyitottam Krisztián oldalát, ahol elég kevés új tweet-et láttam, szinte teljesen elhanyagolta a rajongóit.

"tudom messze még a reggel...addig minden változhat, engem nincs már aki felkelt...nekem te voltál a nap"

1 hónapja Válasz 4 RT 53 Lájk 59

Válaszokat senkinek nem írt, havonta egy-egy idézet és körül-belül ennyi volt a twittere. Fellépése is alig volt, úgy éreztem tönkre vágtam a több év alatt felépített karrierét. Tovább folytattam a böngészést és egy érdekesnek tűnő cikkre bukkantam.

SP-nek annyi?

Budapest – Úgy tűnik Éder Krisztiánra (23), ismertebb nevén SP-re rájárt a rúd az utóbbi időben. Az év végén barátnője Tokióba költözött, modellkarrierjét építeni, és ez eléggé megviselte a tinik kedvencét. Mikor már úgy tűnt, túltette magát rajta, egy egyenlőre még ismeretlen dolog miatt újból eltűnt a nyilvánosság elől. Lassan egy éve lesz, hogy nem jelentkezett se új számmal, se videoklippel, és interjúkat sem vállal.

„Szinte teljesen eltűnt. A tévében nem lehet látni, a közösségi oldalakon sem ír ki semmit, és zenét sem csinált. Néhány fan egyre jobban kiábrándul belőle, ahogy én is. Elszomorító, hogy ilyen rég nem hallottunk róla” – nyilatkozta, egy nevét titkolni kívánó rajongó.

Az utolsó megjelent videoklipje a Maradnék hatalmas sikert aratott, ennek talán köze lehet ahhoz, hogy a főszereplője a már említett barátnő, akivel alig egy hónapig boldog párkapcsolatban élt, majd elhagyta Krisztiánt. Róla azóta sincs hírünk, bizonytalan forrástól tudjuk, hogy Tokióba költözött. Vajon mi késztethette erre a lépésre, és miért került ennyire padlóra a tinisztár?

Kérdéseinkkel felkerestük SP-t, aki helyett menedzsere Vermes Orsolya nyilatkozott:

„Igen, Krisztián most mélyponton, mondhatjuk úgy, alkotói válságban van, ennek ellenére tervezésben folyamatában van az új klipje, mely pontosan erről az időszakról fog szólni. A forgatások megkezdődnek, amint jobban fogja magát érezni, és úgy gondolja készen áll lépéseket tenni. Addig is teljes nyugalmat szeretnénk neki, mihamarabbi gyógyulása érdekében”

Mi és a rajongói a legjobbakat kívánjuk neki, viszont ő is beláthatná, hogy magánéleti problémái miatt az egész karrierje odalehet. Talán nem ártana egy új klippel megörvendeztetni a csalódott rajongókat.

Remegő kezekkel kapcsoltam ki a laptopomat, úgy gondoltam, mára elég ennyi. Muszáj lesz beszélnem Krisztiánnal. Bocsánatot kell tőle kérnem, hisz tényleg… tönkre tettem.

(A gyengébbek kedvéért: a cikk természetesen nem valódi, semmiféle kapcsolatban nem áll SP-vel, ugyanúgy, mint eddig mindent, én írtam, saját agyszüleményem) 

II. évad – 3. fejezet – Csalódtunk

- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit. Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.

- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír. Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.

- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.

- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt. – Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?

- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim, divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi volt?

- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. – Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted, milyen volt nekünk ez az év!

- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom – ordítottam vissza.

- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak magadra!

- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél, Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni minket anyu.

- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! – suttogtam.

- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!

- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el, elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.

- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül elkeseredetten és elfordult.

- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem, talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta nézni, így odajött és megkérdezte:

- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.

- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm – válaszoltam.

- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így azt kilőttem.

 Gondoltam arra, hogy keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam. Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan eszemet és a szívem után megyek. 

"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"

II. évad – 3. fejezet – Csalódtunk

- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit. Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.

- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír. Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.

- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.

- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt. – Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?

- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim, divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi volt?

- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. – Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted, milyen volt nekünk ez az év!

- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom – ordítottam vissza.

- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak magadra!

- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél, Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni minket anyu.

- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! – suttogtam.

- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!

- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el, elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.

- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül elkeseredetten és elfordult.

- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem, talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta nézni, így odajött és megkérdezte:

- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.

- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm – válaszoltam.

- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így azt kilőttem.

 Gondoltam arra, hogy keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam. Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan eszemet és a szívem után megyek. 

"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"

II. évad - 2. fejezet – Megjöttem!

Korán felébredtem, Zoét még nem akartam felkelteni, ezért halkan elkészülődtem. Mikor épp megírtam a levelet, hogy köszönök mindent, akkor jelent meg mögöttem az álmos barátnőm.

- Szökni akarsz? – kérdezte ásítva.

- Dehogy is! – mosolyogtam. – Túl akarok lenni rajta minél előbb.

- Jól van megértem. De figyelj, ha akármi van, hozzám bármikor jöhetsz, oké? – átölelt, majd kikísért az ajtón. Hiába volt sok bőröndöm, nem akartam taxit fogni, inkább vonszoltam magam után, de sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, mielőtt újra belépek azon az ajtón. Nem tudtam, mit fog mondani Krisztián, ha meglát, de abban biztos voltam, hogy nem fog a nyakamba ugrani. Amit Zoé mondott, hogy bármi van, mehetek hozzá cseppet sem nyugtatott meg. Ezek szerint rosszabb a helyzet, mint gondoltam. A házon semmi féle változás nem látszott, ugyanolyan volt, mint mikor itt hagytam. A kulcsom nálam volt, de a portás bácsi kinyitotta nekem, mikor látta, hogy sok csomagom van.

- Niki, drágám! Hát hazajöttél? – kérdezte és megölelt. Tibi bácsi 70 év körüli, eszméletlenül kedves ember. A nyugdíj mellett dolgozik már évek óta a házunkban portásként.

- Igen, haza. Hiányzott már Magyarország.

- Na, de sipirc. Úgy vélem az az úriember már nagyon vár téged! – kacsintott és visszakullogott a helyére. Kételkedtem benne, hogy nagyon várna, de beszálltam a liftbe, majd a mi emeletünkön remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. Bevonszoltam a bőröndjeimet az előszobába, és levettem a kabátom. Látszólag üres volt a lakás, benéztem a nappaliba, a szobámba, minden ugyanúgy volt, mint tavaly. Krisztián szobája elé léptem, ahonnan halk gitár és ének hallatszott ki.

 Hol vagy nyáron? Hol vagy télen?

Hol vagy nappal, miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor, hozzám képest,

Bárhogy lesz, még te is változhatsz!

Nem tudtam, mit csináljak. Bekopogjak, vagy elszaladjak? Épp ezen gondolkodtam, mikor kinyílt az ajtó és szembe találtam magam a döbbent Krisztiánnal.

- Niki?

- Szia Krisztián – köszöntem és lehajtottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Te mit keresel itt? Azt hiszed, hogy egy év után, csak így beállíthatsz, hogy szia Krisztián? – kiabált idegesen.

- Lehet, hogy te elfelejtetted, de ez az ÉN lakásom! Akkor jövök ide, amikor akarok! – kiabáltam vissza, mire gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Már nem a te lakásod!

- Ezt meg hogy érted? – fontam össze magam előtt a kezemet.

- Úgy, hogy megvettem! – vetette oda nekem, visszament a szobájába és becsapta az ajtót. Mérgesen nyitottam be, akkor már az ágyon ült és épp a gitárjáért nyúlt.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL? – keltem ki magamból. Szikrázó tekintettel néztem rá, de amint a szemébe néztem eltűnt a haragom. Elvesztünk egymás tekintetében. Végre újra láttam azt a gyönyörű szempárt. Még pár pillanatig csak bámultuk egymást, aztán Krisztián feleszmélt és sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

- Miután elmentél felkerestem a szüleidet, akik nagy örömmel adták el nekem a lakást, ha már a szeretett lányuk búcsúzás nélkül lelépett – mondta halkan, mégis gúnyosan. Elszégyelltem magam. Anyuék azt sem tudták, hová mentem, miért, és hogy haza jövök-e egyáltalán. Hülye voltam, hogy pont a szüleimet nem világosítottam fel a helyzetről és pont tőlük nem köszöntem el. Folyton hibázok.

- Hát… akkor gondolom nem akarsz látni, szóval akkor szia! - makogtam össze-vissza, nem tudtam mit mondjak. Most könyörögjek, hogy had maradjak? Az nem én lennék. Lehajtott fejjel fordítottam hátat és vettem fel újra a csomagjaimat. Az ajtóhoz léptem, mikor Krisztián halk hangját hallottam meg.

- Van hová menned? – az ajtófélfához dőlt, kezeit zsebre rakta és kíváncsi tekintettel nézett.

- Most hazamegyek anyuékhoz… aztán majd meglátjuk – suttogtam vissza. – Zoé azt mondta, hozzá mehetek, de nem akarom zavarni, majd kiveszek egy lakást valahol...

- Sok minden változott, mióta elmentél – vágott a szavamba, és nem értettem mire érti. Kérdőn néztem rá, mire legyintett és megrázta a fejét.

- Figyelj… ha akarsz, maradhatsz. A szobád ugyanúgy van, mint rég, csak azt megértheted, hogy még nem tudok megbocsájtani.

- Nem! Most elutazok a szüleimhez… aztán, majd ha mindketten lenyugszunk és feldolgozzuk a történteket, akkor leülünk és megbeszélünk mindent. Szia! – köszöntem és becsaptam az ajtót. Azonnal elkezdtek folyni a könnyeim, és a csomagokat magam után vonszolva rohantam a pályaudvarra.

Már minden válasz más, mellettem nem maradt senki, már nincsen választás, nem maradt már, csak pár centi.

II. évad - 1. fejezet - Itthon

A gép lassan landolt a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren. Kicsatoltam a biztonsági övemet, majd a kistáskámat felkapva leszálltam a gépről. Furcsa volt újra itthon lenni, hisz már egy év eltelt, mióta itt hagytam Budapestet, és Tokióba költöztem. 

Összehúztam magamon a kabátomat, és úgy indultam el a csomagjaimért. Senki sem tudta, hogy hazajöttem, senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Új életet akartam kint kezdeni, teljes mértékben magam mögött hagyva a régit, ám ez nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Év elején teljesen magamba fordultam, egyedül éreztem magam. Rajtam kívül egy európai lány sem volt, csak ázsiaiak, akik eléggé ellenszenvesen viselkedtek velem. Egész évben csak arra hajtottam, hogy minél jobban teljesítsek a fotózásokon és a divatbemutatókon. Szerencsére e téren mindenki meg volt velem elégedve, de a szerződésemet így sem hosszabbították meg. Szinte teljesen sötét volt már, pedig még épphogy csak hat óra volt. Nagyon megviselt az időeltolódás és a hosszú út.

Fogtam egy taxit, de hirtelen nem tudtam, milyen címet adjak meg. Nem állíthatok be Krisztiánhoz - ha egyáltalán még ott lakik – szó nélkül, hogy „hello megjöttem”. Végül Zoé címét mondtam, és nagyon reméltem, hogy nem költözött még el. Az ismerős ház elé érve kifizettem a taxist és a kapucsengőhöz mentem. Rögtön megnyugodtam, mikor megláttam kiírva: Buday Zoé 2. em. 4.

- Ki az? – szólt bele egy álmos hang. Vettem egy mély levegőt és csak utána válaszoltam.

- Szia Zoé!

- Úristen! Niki, te vagy az? – kérdezte, immár nem fáradt, unott hangon, lelkesen.

- Igen, én vagyok! – mondtam mosolyogva, ő pedig rögtön beengedett. Mikor meglátott már a lépcsőházban a nyakamba ugrott. 

Elkezdtek folyni a könnyeim, annyira megörültem, hogy itthon vagyok, itt vagyok Zoénál, aki úgy látszik nem haragszik rám, amiért egy évig nem adtam semmi életjelet magamról.

- Istenem, annyira aggódtam érted, azt sem tudtam, mi van veled, miért nem írtál? – kérdezte és leültünk a nappaliban a kanapéra. Nagyon sokat változott a lakása, szinte minden át volt rendezve, sok minden új volt. Vonakodva bár, de válaszoltam:

- Mindent magam mögött akartam hagyni. Nem akartam, hogy bárki is felvegye velem a kapcsolatot, új életet akartam kezdeni. Hibát követtem el… - mondtam, de mikor láttam, hogy Zoé várja a további beszámolómat, folytattam. – Akkor hibáztam először, mikor elfogadtam a szerződést…

- De ugye nem volt baj? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Nem, csak… itt hagytam mindenkit, akit szeretek, egy ismeretlen világért. Tokióban teljesen más minden. Más az életfelfogás, mások az emberek, minden teljesen más, mint itthon. És mivel ott én voltam a különc, aki nem értett meg bizonyos dolgokat, emiatt én voltam a fura, akihez nem szólt senki. Már kezdtem becsavarodni – nevettem.

- A lényeg, hogy itthon vagy! – mosolygott rám és átölelt. Pár percig csak ültünk egymás mellett, én a földet bámultam, ő pedig engem. – Nincs túl jól. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Mi történt vele ebben az évben? – kérdeztem halkan.

- Ezt inkább vele kellene elintézned! Először beszélj vele, ha kell utána megmagyarázom a dolgokat.

- De mit csináljak? Menjek oda hozzá, hogy szia Krisztián, hogy vagy?

- Hát igen, ez elég nehéz… de szerintem essél rajta túl minél hamarabb – adta a tanácsot Zoé. – Mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnál, holnap reggel pedig hazamennél. Egyébként vissza akarsz költözni Krisztiánhoz?

- Igen! – mondtam határozottan. – Végülis az az én lakásom. Nem tudok máshová menni. Ha Krisztián megutált, és nem akar velem lakni neki kell elköltöznie. Vagy úgy lesz, mint eleinte… nem szólunk egymáshoz… - mondtam egyre halkabban és egyre elkeseredettebben. Nem akartam találkozni vele, nem akartam a szemébe nézni. Emlékeztem minden szavára, amit a búcsúzáskor mondott, az arcára, mikor felszálltam a repülőre. Nem akartam újra átélni. Mióta elmentem szinte minden éjjel újra láttam az elválásunkat, persze egyre durvábban tarkítva. Amit Zoé mondott, hogy „nincs túl jól” az sem nyugtatott meg. Aggódtam, sőt aggódom érte.

- Minden rendbe fog jönni, hidd el! Viszont légy vele megértő, mert neki is ugyanolyan nehéz volt, mint neked!

- Semmit nem árulsz el? – kérdeztem. Nem akartam úgy odaállítani, hogy semmit nem tudok.

- Mindent meg fogsz tudni idejében! De most menj, zuhanyozz le és aludj egy nagyot! – bólintottam, majd a bőröndömből kihalásztam egy pólót és egy rövidnadrágot és a fürdő felé mentem. Krisztián pólója volt. Mióta összejöttünk, azóta csak ebben alszom. A parfümjének illata már rég eltűnt, én mégis éreztem. A gyors zuhany után fáradtan feküdtem le a kanapéra, ahová már ki volt készítve egy kispárna és egy jó meleg takaró. Nyugtalanul aludtam, álmomban Krisztián jelent meg, amin ledorgál, hogy hogy tehetem ezt vele és elküld. Féltem a találkozástól.

Vajon gondolsz-e még rám, vagy már elfelejtettél? Vajon partot értél már, vagy most is tép a szél?

Bontsuk a formát, kezdjünk egy új korszakot :)

Sziasztok!

Hát immár a második történetemet is befejeztem, ezt is csak nektek köszönhetem. Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastatok, írtatok twitteren, és főleg köszönöm, ha ide a blogra írtatok kommentet. Kicsit hosszabbra terveztem ezt a történetet, de ez lett belőle. Igazából én nem vagyok annyira megelégedve magammal, mint ahogy ti meg vagytok velem (legalábbis én úgy érzem, hogy ti azért meg vagytok). Sőt, már feltettem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán miért vannak olvasóim? Aztán úgy döntöttem, inkább nem gondolkozom rajta, a lényeg, hogy vagytok. <3

Szóval, gondolom, és a visszajelzésekből tudom is, hogy az izgat titeket, mi lesz a továbbiakban. És akkor most mondom Fanninak, Katának, Ivettnek, Ivett barátnőjének, Kittinek, Redzsinek és Névtelennek, meg mindenkinek aki arra számított,  hogy egy jövőlátó veszett el bennetek!

Igen, hölgyeim és hölgyeim (kétlem, hogy fiúk is olvasnának) LESZ MÁSODIK ÉVAD!

Ez volt a jó hír, most pedig jön a rossz. Már elég sokat szenvedtem nektek, úgyhogy tudjátok, hogy érettségizek németből. Mivel úgy érzem az írásbeli nem sikerült túl jól, nagyon rá akarok gyúrni a szóbelire. Éppen ezért szeretném, ha megértenétek, hogy csak a szóbeli (június 21. vagy 22.) után kezdenék neki. Először úgy gondoltam, hogy 2 hét szünetet fogok tartani, viszont akkor már annyira idegroncs leszek, hogy mindenki jobban jár, ha csak a szóbeli után kezdem. Még amúgy sem tudom pontosan, hogy mi legyen a második évadban, szóval amúgy is kell egy kis gondolkodási idő. Cserébe tudok ajánlani hosszabb fejezeteket, de kb. ugyanolyan gyakorisággal, mint most. És még egy kérésem lenne. Imádlak titeket, imádom, hogy olvastok, de légy szíves értsétek meg, hogy az érettségi nagyon fontos és ne „könyörögjetek” előbbi kezdésért, és ne hívjatok gonosznak, ha azt mondom nem. Az írást hobbiból csinálom. Szeretek írni, és nagyon fontos nekem az írás, de az érettségin a jövőm és az életem múlik, azért az fontosabb.

Köszönöm a megértést, és akkor Június 22-én, vagy 23-án FURCSA HÉTKÖZNAPOK II. ÉVAD! Lehet, hogy kitalálok majd valamit, hogy ne szabaduljatok meg majdnem egy hónapra tőlem, majd meglátom mennyi időm lesz! :)

Imádlak titeket! <3 

Réka

UI: Még nem döntöttem el, hogy happy end vagy depi end lesz a második évad vége, úgyhogy… :DDD

36. fejezet – Búcsú

***Niki szemszöge***

Otthonról rögtön felhívtam Marcellt és elfogadtam az ajánlatot, valamint megkérdeztem, hogy tud-e hamarabbi jegyet szerezni. Pár perc múlva vissza is hívott, hogy nagy nehezen, de talált egy jegyet a holnapi gépre. Ezután felhívtam Zoét, aki még este átjött és elbúcsúztunk egymástól.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte szomorú szemekkel.

- Igen. El kell mennem – jelentettem ki határozottan.

- És mi lesz Krisztiánnal?

- Ez az egész kapcsolatunk egy veszett ügy volt. Mindenki ellenünk fordult, el akartak minket szakítani egymástól, ennek így semmi értelme – magyaráztam. Utoljára még megöleltük egymást és el kellett mennie. Fáradtan feküdtem le az ágyba, és bár még sokáig forgolódtam, éjfél körül azért sikerült elaludni.

Másnap reggel elővettem a bőröndjeimet, és belepakoltam az összes ruhámat, majd lassan az íróasztalomról is összeszedtem a cuccaimat. Utoljára a képkeretet hagytam, amin Krisztiánnal ketten voltunk. Az ágyra ültem és elkezdtek folyni a könnyeim. Rossz volt rá, vagy inkább ránk gondolni. Rossz volt, hogy tudtam, egy évig nem fogom látni.

- Kicsim, mi a baj? Mit csinálsz? – jött be a szobába Krisztián és átkarolt. Észre sem vettem, mikor hazaért.

- Mondanom kell valamit… én elmegyek.

- Mégis hová? És mikor jössz vissza? – kérdezte ijedten és körbenézett a szobában. Mikor látta, hogy üres a szekrényem, mindenem el van pakolva, még jobban elsápadt.

- Leghamarabb egy év múlva, de az is lehet, hogy tovább maradok. Tokióban – mondtam halkan és már szinte zokogtam.

- Szóval elhagysz?

- Én szeretlek Krisztián, de ez se neked, se nekem nem jó így!

- Mi nem jó? Nekem minden jó volt eddig, voltak kis problémáink, az tény, de mindent megoldottunk…

- Kis probléma? – vágtam a szavába. – A menedzsered szövetkezett a barátaimmal, hogy tegyék tönkre a kapcsolatunkat. Szinte egy embertől sem hallottam azt, hogy örülne nekünk, mindenki csak ellenünk van! – kiabáltam zokogva, és a kezembe temettem az arcom. Krisz vigasztalt, simogatta a hátam, de nem tudtam abbahagyni a sírást. – Most elmegyek, egy év lesz mindkettőnknek, hogy végiggondoljuk a dolgokat, és majd meglátjuk, mi lesz. Persze, nem várom el, hogy ne legyen barátnőd, hisz nem biztos, hogy egyáltalán valaha még visszajövök…

- Soha nem tudnék mást szeretni – vágott a szavamba, én pedig halványan elmosolyodtam. Jó volt ezt hallani. Felálltam, kibújtam az öleléséből és felvettem a bőröndjeimet.  – Most hová mész? – kérdezte meglepetten.

- Az előbb mondtam Krisztián, hogy elmegyek…

- De most? – kérdezte könnyes szemekkel. Bólintottam és a csomagjaimat cipelve kiléptem az ajtón. Még egyszer utoljára körülnéztem, és utoljára átgondoltam mindent. Biztos ezt akarom? Itt hagyom a családom, Zoét, és Krisztiánt, egyik napról a másikra. Aztán ismét rádöbbentem, hogy tényleg ezt kell tennem, nem kell rajta többet gondolkoznom, így lesz jó.

Szörnyen hosszúnak tűnt az út otthonról a repülőtérig. Már a felszállópályánál sétáltam a gép felé, mikor meghallottam, hogy valaki fut utánam.

- Miért jöttél utánam? Miért nehezíted meg az elválást? – kiabáltam Krisztiánra.

- Ne menj el, kérlek! Leváltom Orsit, keresek más menedzsert magamnak, sőt abbahagyom az éneklést és elköltözünk vidékre, ha azt szeretnéd, csak ne menj el! – mondta és neki is folytak a könnyek a szeméből. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, nem számítottam arra, hogy sírni fog. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról, majd mikor indulni készültem elkapta a kezem, és megcsókolt. Perceken keresztül csókolóztunk, kizártunk a külvilágot, majd elváltunk egymástól és a gép felé indultam.

- Viszlát Krisztián! Szeretlek! – tátogtam a repülőgép ajtajából, és leültem a helyemre. A gép felszállt én pedig magam mögött hagytam az eddigi életem. A szüleimet, a legjobb barátnőmet és azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Nem tudtam, hogy mi vár rám a világ másik végén, hogy jobb lesz-e, mint most, de úgy éreztem, jól döntöttem. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, a szememből és magam mögött hagytam az „előző életemet” az összes fájdalommal, szomorúsággal, örömmel együtt és kíváncsian vártam, mit tartogat számomra a jövő. 

VÉGE