II. évad - 8. fejezet – Ez nem az, aminek látszik

Az elkövetkezendő két hét csak a költözködéssel telt. Munkám még nem volt, így minden időmet a szobám csinosítgatására szenteltem. A falra apró motívumokat festettem, virágokat, valamint a legüresebb részre egy dalszöveg részletet: „Don't let go. Never give up, it's such a wonderful life”. A kedvenc idézetem volt, a kedvenc számomból és úgy gondoltam, talán ez segít. Tomival nagyon jól elvoltunk, mikor mindketten itthon voltunk, a nevetésünktől volt hangos a lakás. Sokat segített is, például elment ő az íróasztalomért, a székemért és a tévéért a régi lakásba, hogy véletlenül se kelljen találkoznom Krisztiánnal. Egyik nap elmentünk vásárolni is, Tomi nagyon hősiesen állta a több órányi vásárlást, csak a sokadik bolt után kért meg, hogy több helyre már ne menjünk. Vettem egy kis éjjeli szekrényt, néhány könyvet a szekrény polcaira, ruhákat, díszeket és egy lávalámpát.

- Te, ez baromi jó lett! – dicsért meg, mikor az utolsó simításokkal is végeztem.

- Köszi! Nekem is tetszik.

Elégedetten dőltem le az ágyra tévézni, miközben ecetes chipset rágcsáltam. Pár perc múlva Tomi is csatlakozott hozzám, aki elég fura kérdést tett fel.

- Figyelj, lenne egy kérésem. Tudom, hogy végre kész a szobád és szeretnél teljesen beköltözni, meg minden, de…

- De? – kérdeztem érdeklődve, nagyon nem értettem, mit akar ebből kihozni.

- Szóval az egyik haverom megkért, hogy szállásoljam el a húgát, mikor ő jön, de még mielőtt te ideköltöztél. És ma jönne, szóval szeretném, ha az éjszaka a te szobádban aludna, mert ez sokkal jobb, mint az enyém.

- És akkor én hol alszok?

- Hát van egy pótágy, aludhatsz az én szobámba – bökte ki végül. Érthető volt, hogy nem az idegen lánnyal akar egy szobában aludni, és ha már beígérte, nem akarja visszamondani, de elég furcsa kérés volt. Úgy gondoltam egy éjszakát azért kibírok Tamással.

- Jól van, de csak ez az éjszaka!

- Persze! Akkor elő is készítem az ágyat, mert mindjárt ideér a lány! – kiabált már az ő szobájából. Igaza volt, pár percen belül csengetés hangja ütötte meg a fülem, ami Tomi kiabálásával folytatódott, hogy nyissam ki az ajtót.

Egy vörös hajú, kék szemű 18 körüli lány álldogált, Louis Vuitton táskával és iPhone-nal a kezében.

- Basszus, asszem nem jó helyre jöttem. Nem tudod, hol lakik a Fluor Tomika? – kérdezte cseppet sem barátságosan.

- Jó helyre jöttél, itt lakik. Én Vass Nikolett vagyok. Gyere csak be! – invitáltam, mire ő furcsa arckifejezéssel a belépett a lakásba.

- Azt nem mondták, hogy a barátnője is itt lesz! – dobta hátra a haját, nekem meg egyre unszimpatikusabb lett. Egy kisvárosi plázacica, ez jutott eszembe róla.

- Nem a barátnője vagyok, hanem a lakótársa – vetettem oda neki, majd bevezettem a szobába, majd megmutattam neki mindent. Mire végeztem a körbevezetéssel Tomi is kész lett, így csatlakozott hozzám, de ahogy elnéztem őt sem nyűgözte le a lány viselkedése. A legrosszabb az volt, hogy Tominak el kellett mennie fellépésre, így ketten maradtunk. Egész este be volt zárkózva a szobájába, csak olyan tíz óra körül kopogtatott be hozzám, már éppen lefekvéshez készülődtem.

- Mi a vacsora?

- Amit találsz a hűtőbe – válaszoltam neki hátra sem nézve.

- Melegszendvicset akarok!

- Jó, ott a hűtőbe minden, csináld meg magadnak! – mondtam kicsit hangosabban, már nagyon bosszantott. Hallottam még a dühös fújtatását, aztán becsapva maga után az ajtót kiment a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedtem a pótágyon, és perceken belül elaludtam. Egészen addig nem volt semmi probléma, míg Tomi le nem feküdt a saját ágyára, és nem kezdett el hangosan horkolni. Nagyon fáradt lehetett, mert próbáltam lökdösni, rugdaltam is, de nem hallgatott el. Már hajnalodott, mikor nagy nehezen újra elaludtam.

***

A kapucsengő hangjára keltem. Tomi gyorsabb volt, mint én, így nem tudtam, ki jött. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy az illető, addig a szobában maradok, de egy óra után már nagyon unatkoztam. Nem akartam egy szál bugyiba meg pólóba kimenni, így Tomi szekrényéhez léptem és kivettem belőle egy pólót.

- Kölcsönvettem egy pólót! – kiabáltam ki Tominak, majd kiléptem az ajtón, ahol Krisztián döbbent tekintetével találtam szembe magam. Szeméből csalódottságot olvastam ki, jól tudtam miért. – Hé, ez nem…

- De, pontosan! – vágott a szavamba Krisztián, majd Tomira nézett. – Képes voltál, pedig mindent tudsz! – kiabált, mire Tomi is rájött, hogy miről van szó. Az ő pólójában léptem ki az ő szobájából… mintha történt volna köztünk valami. 

"kell, ami irányt ad, 

hogy el ne tévedjek, 

ami a szarból kiránthat,

ha belesüllyedek."