II. évad - 10. fejezet – Minden helyre jön… vagy nem?

Szia, Niki, figyelj, beszéljük meg a dolgokat. Veszekedés nélkül… ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Látom ki vagy kapcsolva, de ha meghallgatod ezeket az üzeneteket, kérlek, hívj fel!

Ezt most direkt csinálod? Tényleg fontos lenne nekem, hogy megbeszéljünk mindent. Talán helyre hozhatnánk, amit elrontottunk!

Ilyen és ezekhez hasonló hangüzeneteket kaptam Krisztiántól. Nem tudtam, mit csináljak, úgy éreztem, ha most felhívom és megbeszéljük veszekedés lesz a vége, és csak rosszabb lesz minden. A nappaliban ültem, a telefont leraktam az asztalra, aztán felvettem és beírtam Krisz számát, majd ismét leraktam. És így ment legalább egy órán keresztül, míg végül a hátam mögül megszólalt Tomika.

- Nyomd már meg azt a gombot! – csattant fel, és leült mellém a kanapéra. A telefonomat szuggerálta, de későn kapcsoltam és már megnyomta a gombot, mire kikaptam a kezéből. Összeszorult a torkom, mikor meghallottam az első csöngést, majd pár másodperc múlva fel is vette Krisztián.

- Niki, szia!

- Öhm… szia Krisztián! – emeltem a fülemhez, mire Tomika heves integetések közepette, nevetve kiment a szobából.

- Figyelj, ráérsz valamikor? Nyugodt körülmények között át kellene beszélnünk mindent, hátha megtaláljuk a megoldást.

- Rendben! Átjössz?

- Hát, talán nem kéne. Lehet, hogy elkövetnénk azt a hibát, amit legutóbb – utalt a legutóbbi kettesben töltött óránkra.

- Igazad van. Akkor valami nyilvános hely. Mondjuk a Costa? Háromkor? – kérdeztem és egyre izgatottabb lettem. Már akartam ezt a találkozót és rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat. Nem akartam a véletlenre bízni, hanem én akartam tenni érte valamit. Miután megbeszéltünk mindent el is kezdtem készülődni, és egy taxival elindultam Krisztián kedvenc kávézójába. Még elég sok idő volt hátra a megbeszélt időpontig, így arra számítottam, hogy várnom kell, de az ajtó melletti asztalnál megláttam az ismerős Supra cipőt, és sapkát.

- Milyen korán ideértél! – szólaltam meg a háta mögül, mire a megszokott mosollyal köszöntött, majd puszit nyomott az arcomra.

- Te is hamar jöttél! De jobb is, sok mindent meg kell beszélnünk!

- Igen, és én szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon sajnálom. Én csak szerettem volna megtapasztalni, milyen nélküled. Mindenki keresztbetett nekünk, ellenezték a kapcsolatunkat és azt gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit távol vagyunk egymástól, de azt nem gondoltam, hogy ilyen nehéz… - kezdtem, majd szó szerint ömlöttek belőlem a szavak. Úgy éreztem naphosszat tudnék arról beszélni, hogy mit hibáztam el, de Krisz közbeszólt.

- Ez volt a probléma. Nem magaddal foglalkoztál, hanem másokkal. Gondolj néha magadra is, kicsim! – mondta, majd az utolsó szónál neki és nekem is elállt a lélegzetünk. Reflexből mondta ki, ez látszott rajta, de mindkettőnknek többet jelentett, mint egy egyszerű szó. – Ha ezt elmondod nekem… én a karrieremet is eldobtam volna érted. Te voltál a legfontosabb az életemben.

- Nem akartam, hogy több év munkáját miattam eldobd!

- Látod? Megint! – nevetett fel Krisztián, majd közelebb hajolt hozzám. - Szerinted mit tegyünk?

- Én szeretném újrakezdeni. Vagyis nem. Folytatni.

- Miért?

- Mert még mindig szeretlek! – vágtam rá, majd megcsókoltam. Nem akartam, hogy az események irányítsanak engem, inkább én irányítottam az eseményeket. Krisz először ledöbbent, de viszonozta a csókot. Az ölébe húzott, amit valószínűleg a pincérek fejcsóválással nyugtáztak, de nem érdekelt minket.

- Én is szeretlek! – ölelt magához, miután szétváltunk. - Minden helyre fog jönni! – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. A rózsaszín felhők azonban rögtön eltűntek, mikor egy ismerős női hangot hallottam a bejárat felől.

- Itt meg mi történik?

"A mosoly, a szem, meg az illatod, Jobban ismerlek már, mint a színpadot."