II. évad - 10. fejezet – Minden helyre jön… vagy nem?

Szia, Niki, figyelj, beszéljük meg a dolgokat. Veszekedés nélkül… ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Látom ki vagy kapcsolva, de ha meghallgatod ezeket az üzeneteket, kérlek, hívj fel!

Ezt most direkt csinálod? Tényleg fontos lenne nekem, hogy megbeszéljünk mindent. Talán helyre hozhatnánk, amit elrontottunk!

Ilyen és ezekhez hasonló hangüzeneteket kaptam Krisztiántól. Nem tudtam, mit csináljak, úgy éreztem, ha most felhívom és megbeszéljük veszekedés lesz a vége, és csak rosszabb lesz minden. A nappaliban ültem, a telefont leraktam az asztalra, aztán felvettem és beírtam Krisz számát, majd ismét leraktam. És így ment legalább egy órán keresztül, míg végül a hátam mögül megszólalt Tomika.

- Nyomd már meg azt a gombot! – csattant fel, és leült mellém a kanapéra. A telefonomat szuggerálta, de későn kapcsoltam és már megnyomta a gombot, mire kikaptam a kezéből. Összeszorult a torkom, mikor meghallottam az első csöngést, majd pár másodperc múlva fel is vette Krisztián.

- Niki, szia!

- Öhm… szia Krisztián! – emeltem a fülemhez, mire Tomika heves integetések közepette, nevetve kiment a szobából.

- Figyelj, ráérsz valamikor? Nyugodt körülmények között át kellene beszélnünk mindent, hátha megtaláljuk a megoldást.

- Rendben! Átjössz?

- Hát, talán nem kéne. Lehet, hogy elkövetnénk azt a hibát, amit legutóbb – utalt a legutóbbi kettesben töltött óránkra.

- Igazad van. Akkor valami nyilvános hely. Mondjuk a Costa? Háromkor? – kérdeztem és egyre izgatottabb lettem. Már akartam ezt a találkozót és rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat. Nem akartam a véletlenre bízni, hanem én akartam tenni érte valamit. Miután megbeszéltünk mindent el is kezdtem készülődni, és egy taxival elindultam Krisztián kedvenc kávézójába. Még elég sok idő volt hátra a megbeszélt időpontig, így arra számítottam, hogy várnom kell, de az ajtó melletti asztalnál megláttam az ismerős Supra cipőt, és sapkát.

- Milyen korán ideértél! – szólaltam meg a háta mögül, mire a megszokott mosollyal köszöntött, majd puszit nyomott az arcomra.

- Te is hamar jöttél! De jobb is, sok mindent meg kell beszélnünk!

- Igen, és én szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon sajnálom. Én csak szerettem volna megtapasztalni, milyen nélküled. Mindenki keresztbetett nekünk, ellenezték a kapcsolatunkat és azt gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit távol vagyunk egymástól, de azt nem gondoltam, hogy ilyen nehéz… - kezdtem, majd szó szerint ömlöttek belőlem a szavak. Úgy éreztem naphosszat tudnék arról beszélni, hogy mit hibáztam el, de Krisz közbeszólt.

- Ez volt a probléma. Nem magaddal foglalkoztál, hanem másokkal. Gondolj néha magadra is, kicsim! – mondta, majd az utolsó szónál neki és nekem is elállt a lélegzetünk. Reflexből mondta ki, ez látszott rajta, de mindkettőnknek többet jelentett, mint egy egyszerű szó. – Ha ezt elmondod nekem… én a karrieremet is eldobtam volna érted. Te voltál a legfontosabb az életemben.

- Nem akartam, hogy több év munkáját miattam eldobd!

- Látod? Megint! – nevetett fel Krisztián, majd közelebb hajolt hozzám. - Szerinted mit tegyünk?

- Én szeretném újrakezdeni. Vagyis nem. Folytatni.

- Miért?

- Mert még mindig szeretlek! – vágtam rá, majd megcsókoltam. Nem akartam, hogy az események irányítsanak engem, inkább én irányítottam az eseményeket. Krisz először ledöbbent, de viszonozta a csókot. Az ölébe húzott, amit valószínűleg a pincérek fejcsóválással nyugtáztak, de nem érdekelt minket.

- Én is szeretlek! – ölelt magához, miután szétváltunk. - Minden helyre fog jönni! – súgta a fülembe, mire elmosolyodtam. A rózsaszín felhők azonban rögtön eltűntek, mikor egy ismerős női hangot hallottam a bejárat felől.

- Itt meg mi történik?

"A mosoly, a szem, meg az illatod, Jobban ismerlek már, mint a színpadot."

II. évad - 9. fejezet – Egy makacs, önfejű idióta...

*Krisztián szemszöge*

- Krisztián, áll már meg! – kiabált utánam Niki, de még csak hátra sem fordultam, míg lefelé mentem a lépcsőn. Becsaptam magam mögött a lépcsőház ajtaját, de ez sem állította meg a volt barátnőmet, még az utcára is utánam jött, úgy ahogy volt, egy szál pólóban. – Kérlek, csak hallgass meg! Egyetlen egy percet adj!

- Jól van! Mondd! – fordultam hátra, és a kocsinak dőltem.

- Először is: Tamás és köztem semmi sem történt. Tamás egyik barátjának a húga ma nálunk aludt, az én szobámba, ezért én Tomi szobájában aludtam egy pótágyon. Mivel te is tudod, hogy nem sok ruhában alszom, mikor hallottam, hogy valaki van nálunk, felvettem Tomi pólóját – hadarta, és bár őszintének tűnt, nem tudtam elhinni.

- Aha, szép mese. Ennyi idő alatt kitaláltad? Tehetséges vagy!

Elfordultam, beszálltam a kocsiba és elhajtottam. A visszapillantó tükörben láttam, hogy még mindig az ajtó előtt áll és sír. Utáltam, mikor miattam sírt, egy pillanatra el is szégyelltem magam, de mikor megláttam, hogy Tamás odamegy és átöleli, újból haraggá változott az érzés. Nem tudtam elhinni, hogy ezt tette velem, pont a legjobb barátommal csalt meg. Ekkor eszembe jutott, hogy nem csalt meg, hisz nem vagyunk együtt. Megteltek könnyel a szemeim, ezért félreálltam, nem akartam balesetet okozni. Remegtek a kezeim az idegességtől, nem tudtam, hogy mit csináljak. Vissza akarom kapni Nikit, de ez még túl korai, így viszont, ha húzom az időt, elveszítem. Az SMS hangom szakította meg elmélkedéseimet, rögtön a telefonomért nyúltam és megnéztem.

Nem tudod elképzelni, hogy mekkora hibát követtél el! Komolyan elhiszed, hogy volt valami köztünk? Egy önfejű, makacs idióta vagy!

Nem kellett megnéznem a feladót, így is tudtam, hogy Tomika az. Nem válaszoltam, csak az anyósülésre dobtam az iPhone-t, és tovább indultam a lakásom felé. Nem érdekelt semmi, ki akartam zárni a külvilágot, és nem figyelni semmire, de míg vezettem, ez lehetetlen volt.

Épp mikor kiszálltam a kocsiból, megcsörrent a telefonom. Orsi volt az, ezért felvettem, bár hozzá sem volt semmi kedvem.

- Mondjad!

- Hú, de kedves vagy! Mikor lesz kész a klip?

- Mondtam már, hogy nem tudom! Tudod mit? Nem is érdekel az egész klip, lesz*rom az egész karrieremet, nem érdekel! – kiabáltam a telefonba. Nem akartam Orsira zúdítani a haragom, de már nem bírtam tovább magamban tartani.

- Folytasd csak! – mondta teljesen nyugodtan, amitől én még jobban felhúztam magam.

- El van cseszve az egész életem, legszívesebben elhúznék külföldre, egy messzi szigetre, ahol nyugalom van, és nem ismer fel senki! Élhetném boldogan, gond nélkül az életem!

- Jobb?

- Sokkal! – mondtam, immár nyugodtan. – Kösz, Orsi.

- Szívesen. Akarsz róla beszélni? Köze van a dologhoz Tamásnak, az előbb ugyanígy kellett lenyugtatnom őt is.

- És mondott valamit? – kérdeztem rögtön.

- Nem, nagyon szűkszavú volt. Kidühöngte magát, aztán lerakta. Szóval mikor lesz kész a klip? – kérdezte ismét.

- Két hét múlva meg lesz – mondtam, aztán köszönés nélkül leraktam. Orsi rengeteget változott az elmúlt egy év alatt. Mikor Niki elment csak őt hibáztattam és sokáig nem is beszéltem vele. Aztán beláttam, hogy ez Niki döntése volt, megbeszéltük Orsival a dolgokat és utána végig mellettem állt. Sokszor átjött beszélgetni, és bár látszott rajta, hogy ő nem sajnálja a volt kapcsolatomat, nem zavarta, ha róla beszélek. Azt viszont még nem tudta, hogy Niki hazajött és egyelőre nem akartam elmondani. Otthon leültem a zongorához és játszani kezdtem. Nem tudom mit, de játszottam, és tudtam, hogy ebből akár egy sláger is lehetne nem jegyeztem le, nem az volt a lényeg.

Míg játszottam, rájöttem, hogy egy hülye vagyok. Igaza volt Tomikának, egy makacs, önfejű idióta vagyok.

"Te csak mindig akkor sírsz, amikor már túl késő minden."

/Sziasztok! Most megint jön egy kis szünet, mivel holnaptól táborban leszek péntekig, szombaton pedig Családi nap lesz a (majdnem) városomban. :) Utána visszaáll minden a régi kerékvágásba, több programom nincsen a nyárra :') Köszi, hogy velem vagytok! Réka <3/

II. évad - 8. fejezet – Ez nem az, aminek látszik

Az elkövetkezendő két hét csak a költözködéssel telt. Munkám még nem volt, így minden időmet a szobám csinosítgatására szenteltem. A falra apró motívumokat festettem, virágokat, valamint a legüresebb részre egy dalszöveg részletet: „Don't let go. Never give up, it's such a wonderful life”. A kedvenc idézetem volt, a kedvenc számomból és úgy gondoltam, talán ez segít. Tomival nagyon jól elvoltunk, mikor mindketten itthon voltunk, a nevetésünktől volt hangos a lakás. Sokat segített is, például elment ő az íróasztalomért, a székemért és a tévéért a régi lakásba, hogy véletlenül se kelljen találkoznom Krisztiánnal. Egyik nap elmentünk vásárolni is, Tomi nagyon hősiesen állta a több órányi vásárlást, csak a sokadik bolt után kért meg, hogy több helyre már ne menjünk. Vettem egy kis éjjeli szekrényt, néhány könyvet a szekrény polcaira, ruhákat, díszeket és egy lávalámpát.

- Te, ez baromi jó lett! – dicsért meg, mikor az utolsó simításokkal is végeztem.

- Köszi! Nekem is tetszik.

Elégedetten dőltem le az ágyra tévézni, miközben ecetes chipset rágcsáltam. Pár perc múlva Tomi is csatlakozott hozzám, aki elég fura kérdést tett fel.

- Figyelj, lenne egy kérésem. Tudom, hogy végre kész a szobád és szeretnél teljesen beköltözni, meg minden, de…

- De? – kérdeztem érdeklődve, nagyon nem értettem, mit akar ebből kihozni.

- Szóval az egyik haverom megkért, hogy szállásoljam el a húgát, mikor ő jön, de még mielőtt te ideköltöztél. És ma jönne, szóval szeretném, ha az éjszaka a te szobádban aludna, mert ez sokkal jobb, mint az enyém.

- És akkor én hol alszok?

- Hát van egy pótágy, aludhatsz az én szobámba – bökte ki végül. Érthető volt, hogy nem az idegen lánnyal akar egy szobában aludni, és ha már beígérte, nem akarja visszamondani, de elég furcsa kérés volt. Úgy gondoltam egy éjszakát azért kibírok Tamással.

- Jól van, de csak ez az éjszaka!

- Persze! Akkor elő is készítem az ágyat, mert mindjárt ideér a lány! – kiabált már az ő szobájából. Igaza volt, pár percen belül csengetés hangja ütötte meg a fülem, ami Tomi kiabálásával folytatódott, hogy nyissam ki az ajtót.

Egy vörös hajú, kék szemű 18 körüli lány álldogált, Louis Vuitton táskával és iPhone-nal a kezében.

- Basszus, asszem nem jó helyre jöttem. Nem tudod, hol lakik a Fluor Tomika? – kérdezte cseppet sem barátságosan.

- Jó helyre jöttél, itt lakik. Én Vass Nikolett vagyok. Gyere csak be! – invitáltam, mire ő furcsa arckifejezéssel a belépett a lakásba.

- Azt nem mondták, hogy a barátnője is itt lesz! – dobta hátra a haját, nekem meg egyre unszimpatikusabb lett. Egy kisvárosi plázacica, ez jutott eszembe róla.

- Nem a barátnője vagyok, hanem a lakótársa – vetettem oda neki, majd bevezettem a szobába, majd megmutattam neki mindent. Mire végeztem a körbevezetéssel Tomi is kész lett, így csatlakozott hozzám, de ahogy elnéztem őt sem nyűgözte le a lány viselkedése. A legrosszabb az volt, hogy Tominak el kellett mennie fellépésre, így ketten maradtunk. Egész este be volt zárkózva a szobájába, csak olyan tíz óra körül kopogtatott be hozzám, már éppen lefekvéshez készülődtem.

- Mi a vacsora?

- Amit találsz a hűtőbe – válaszoltam neki hátra sem nézve.

- Melegszendvicset akarok!

- Jó, ott a hűtőbe minden, csináld meg magadnak! – mondtam kicsit hangosabban, már nagyon bosszantott. Hallottam még a dühös fújtatását, aztán becsapva maga után az ajtót kiment a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedtem a pótágyon, és perceken belül elaludtam. Egészen addig nem volt semmi probléma, míg Tomi le nem feküdt a saját ágyára, és nem kezdett el hangosan horkolni. Nagyon fáradt lehetett, mert próbáltam lökdösni, rugdaltam is, de nem hallgatott el. Már hajnalodott, mikor nagy nehezen újra elaludtam.

***

A kapucsengő hangjára keltem. Tomi gyorsabb volt, mint én, így nem tudtam, ki jött. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy az illető, addig a szobában maradok, de egy óra után már nagyon unatkoztam. Nem akartam egy szál bugyiba meg pólóba kimenni, így Tomi szekrényéhez léptem és kivettem belőle egy pólót.

- Kölcsönvettem egy pólót! – kiabáltam ki Tominak, majd kiléptem az ajtón, ahol Krisztián döbbent tekintetével találtam szembe magam. Szeméből csalódottságot olvastam ki, jól tudtam miért. – Hé, ez nem…

- De, pontosan! – vágott a szavamba Krisztián, majd Tomira nézett. – Képes voltál, pedig mindent tudsz! – kiabált, mire Tomi is rájött, hogy miről van szó. Az ő pólójában léptem ki az ő szobájából… mintha történt volna köztünk valami. 

"kell, ami irányt ad, 

hogy el ne tévedjek, 

ami a szarból kiránthat,

ha belesüllyedek."

II. évad - 7. fejezet - Költözés

Tomika délután ráért, és ragaszkodott hozzá, hogy még aznap odaköltözzek. Sok holmim nem volt, mivel a dolgaim nagy részét a szüleimnél hagytam, csak a legfontosabbakat sűrítettem egy bőröndbe. Zoé is elkísért, mondván, neki köszönhetem a helyet és szeretne eljönni. Fogtunk egy taxit, ami pár perc után kirakott minket egy csendesebb környéken. Egy nagyon szép, új lakópark volt, mellette egy bolt és egy park. Nem járt arra túl sok autó, inkább csak az ott lakók, pedig közel volt mindenhez.

- Szia Tamás, megjöttünk! – csengetett fel Zoé megszokottnak tűnő mozdulattal. Miről maradtam le? Tomika szó nélkül kinyitotta az ajtót, de mire beléptünk már villámsebességgel közeledett lefelé a lépcsőn. Két puszival köszöntött mindkettőnket, majd engem szorosan megölelgetett.

- Hiányoztál, csajszi! – mosolygott rám. Nagyon meglepődtem, hisz ennyire sosem voltunk jóba. – Na, gyere, megmutatom a szobádat! – mondta felpörögve és felkapta a bőröndömet. Az első emeletre vezetett, majd rögtön az első ajtón mentünk be. Nagyon szép lakás volt, nagy konyhával, nappalival, ahonnan két ajtó nyílt.

- Ez lesz a te szobád! – nyitotta ki az egyik ajtót, ami egy tágas, fehér falú szobába vezetett. A berendezés egy ágyból és egy nagy tükrös szekrényből állt, más nem volt. – Bármit csinálhatsz a szobában, mivel nem albérletben lakom itt, hanem megvettem.

- Oké!

Lerakta a bőröndömet, majd magamra hagyott. Gyorsan bepakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd kiléptem a nappaliba, ahol Tomi és Zoé a kanapén ülve beszélgettek. Mikor kiléptem Tomi rögtön felpattant, hogy megmutassa nekem a szobáját. Nagyon jól volt berendezve, különösen a sapifal tetszett. Egyedi, és ötletes.

- Te jó ég, neked hány sapkád van?

- Huh, mikor utoljára számoltam, 35 volt, de azóta már beszereztem párat.

- Óha, lehet, hogy látni foglak sapka nélkül? Vagy abban is alszol? – kérdeztem nevetve.

- Nem alszom sapiban – fordult el megjátszott haraggal, majd elnevette maggát. – Lehet, hogy látni fogsz, de fényképezni tilos!

- Igenis! Egyéb szabályok?

- Összeírtam őket. Tessék – nyújtott felém egy lapot, amire nagyon furcsa betűkkel 10 szabály volt írva.

1. Tilos beleegyezés nélkül házibulit tartani!

2. A hűtőből bármit megehetsz, de ha elfogyott, vegyél helyette!

3. Éjjel nem hangoskodunk, nem zavarjuk a másikat!

4. Ha pasikat hozol fel, csak a szobádat használhatjátok!  

5. 9-től enyém a fürdő!

6. Ha valamit elrontasz, neked kell újat venni!

7. Tilos a szomorkodás!

8. Szigorúan tilos a sírás!!!!

9. Néha főzhetnél valamit!

10. A GUMICUKROM TABU!

Nevetve olvastam el a listát, főleg az utolsó tetszett. Krisztián mondta, hogy Tomi „gumicukorfüggő”, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

- Hát a hetest, meg a nyolcast egyelőre nem tudom megígérni…

- Majd én teszek róla, hogy menjen! – kacsintott rám, mire elmosolyodtam.

- Na, látom, nagyon jól megvagytok, akkor én megyek is! Azért néha majd nézz át hozzám Niki! – ölelt mag a barátnőm.

- És én nem mehetek át hozzád? – kérdezte szomorúan Tamás, de a szája széle akaratlanul felfelé görbült.

- De természetesen téged is szívesen látlak! – mondta Zoé, és nevetve megölelte. – Sziasztok!

Miután Zoé elment, bevonultam a szobámba és azon gondolkoztam, hogyan csinosíthatnám ki. Mindenképpen szerettem volna kiszínesíteni, mert zavaró volt a nagy fehérség. A régi lakásból el akartam hozni az íróasztalt, meg a széket, valamint a tévémet. A többit dolgot otthagyom Krisztiánnak. Szükségem lett volna még néhány cuccomra, azok közül, amiket otthon hagytam, de nem akartam hazamenni, így jobb ötlet híján úgy döntöttem, másnap elmegyek vásárolni. A telefonomért nyúltam, de a képernyő feloldása után inkább visszatettem a zsebembe. A háttér még mindig Krisztián volt, az utolsó közös képünk. Megteltek könnyel a szemeim, és az ágyra feküdtem. Mennyivel jobb lenne most vele lenni, csak feküdni egymást átölelve, boldogan. Ehelyett itt vagyok, egyedül, Krisztián valószínűleg rám sem gondol, csak klipet forgat, újra él. Én pedig már meg is szegtem Tomika szabályának a hetes és a nyolcas pontját.

„A színes világ, hova tűnt, veled miért nem élhetem át újra a szépet egy életen át?”

II. évad - 6. fejezet – Ügynökség

/Ezen a héten nyaralni vagyok, keveset vagyok gép közelében, így új fejezet csak a jövőhéten lesz! Akkor viszont megpróbálok minél gyakrabban rakni :) Köszi a megértést, Réka <3/


Miután teljesen elkészültem, rögtön indultam az ügynökségbe, mivel már kilenc óra elmúlt, úgy gondoltam, ott találok már valakit. Míg a taxiban ültem, végig a történteken gondolkodtam. Krisztián azt mondta, ezzel nincs elintézve, de még szeret és hiányoztam neki. Ez boldogsággal töltött el, talán még van esélyem rendbe hozni. Csak ne veszítsem el a munkám.

Remegő kezekkel kopogtam a főnököm ajtaján, aki abban a pillanatban ki is nyitotta az ajtót.

- Niki! – ugrott a nyakamba, amin én nagyon meglepődtem.

- Szia, Marcell! – mondtam, majd elhúzódtam tőle.

- Gyere be! – invitált az irodájába, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk. – Na, mond csak, miért vagy itt?

- Én csak meg szeretném kérdezni… szóval, még nem voltam ilyen helyzetbe, nem tudom, ez hogy megy, a lényeg, hogy még nektek dolgozom? – böktem ki nagy nehezen. Mivel ez életem első munkája, nem tudtam, ilyenkor mi van. Marcell elmosolyodott és egy papírt vett elő a fiókjából.

- Hivatalosan már nem, mivel a Tokiói ügynökséggel volt szerződésed, a mienk automatikusan felbomlott. Viszont a munkáltatóid elküldték e-mailben az összes ott készült anyagodat és meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve! Éppen ezért szeretnék felajánlani egy szerződést. Klipek, reklámok, fotózások, divatbemutatók. Itthon – tolta elém a papírt, amit töviről-hegyire átolvastam, majd a lap aljára írtam a nevem. – Csodás! – örvendezett Marcell.

- Mikor kell jönnöm?

- A héten nincs meló, úgyhogy nem tudom, de majd hívlak oké? – mondta, de elég furán nézett rám, nem értettem, miért. Szemét a nyakamra szegezte, és érdeklődve végigmért.

- Öö… oké, akkor én megyek is! Köszi, szia.

*

- Niki, veled meg mi történt? – nézett rám elsápadva Zoé, mikor meglátott.

- Hogy érted, hogy mi történt?

- A nyakad. Tele van karmolással és foltokkal! – mutatott a nappaliban lévő tükörre, én pedig rögtön felálltam és megnéztem magam. Hát ezért viselkedett olyan furcsán Marcell is, mikor a nyakamra nézett. Négy hosszú karmolás nyom és mindkét oldalon egy-egy lilás foltot láttam.

- Nyugi, nem történt semmi baj – vörösödtem el. – Csak Krisztiánnál voltam és…

- Ugye nem bántott? – vágott a szavamba.

- Mi? Dehogy is!

- Na ne! Lefeküdtetek egymással? – nézett rám tágra nyílt szemekkel, én meg még jobban elvörösödtem. Eltátotta a száját, de mosolygott.

- Ááá, el kell mesélned mindent! Öö… vagyis nem mindent, de mesélj! – fogta meg a kezem és nevetve a kanapé felé húzott. Elmeséltem neki, hogy mi volt, mikor a végére értem gondolkozott és hümmögött. – Elég furcsa.

- Nekem mondod? – nevetettem. – Sikerült neki teljes mértékben összezavarnia. Most fogalmam sincs, mi van, meg mi lesz.

- Minden rendbe fog jönni, hidd el! Krisztián szeret téged, bár most még haragszik, egy idő után rá fog jönni, hogy szeret téged! – bíztatott a barátnőm mosolyogva. Nagyon jól esett, hogy rá számíthattam, és mellettem volt végig. – Jaj, majdnem elfelejtettem. Szereztem neked lakást, ahol jobban elférsz, mint ebben a kis lukban nálam. Viszont lenne lakótársad is!

- Az nem baj! Hol, ki, mikor mehetek? – kérdeztem felélénkülve. Az tény, hogy alig fértem el ebben a kis szobában, ezért nagyon megörültem, hogy talán lesz egy nagyobb helyem.

- Pár saroknyira innen, amikor akarsz, csak egy telefonba kerül éééés… Tomikával – mondta ki a nevet, mire leolvadt a mosoly az arcomról.

- Komolyan azt gondolod, hogy ki fogok bírni több napot és hetet Tomikával? Az az ember egy energiabomba, nem lesz nyugtom – nevettem el magam. Imádtam Tamást, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne hozzáköltözni.

- Ugyan, majd fejbe vágod, azt leáll – nevetett ő is, majd a telefonjáért nyúlt. – Neked úgyis szükséged van egy kis vidámságra. Akkor hívhatom?

- Ebben mondjuk igazad van! Jól van, nem bánom, hívd! - egyeztem bele, és megvártam, míg felhívja. Sokat nem hallottam a beszélgetésből, de Zoé nagyrész bólogatott meg igenezett, szóval úgy gondoltam, minden rendben. Kicsit furcsa volt belegondolni, hogy a volt pasim legjobb barátjával fogok együtt élni, úgy éreztem megint szervezkedtek a hátam mögött. Krisztián elég sokat járt át Tomihoz, ezentúl pedig én is ott leszek, csak egy másik szobába, így bármikor találkozhatok vele. Hmm…

II. évad - 5. fejezet – Hibát követünk el

Korán keltem, hogy otthon találjam még Krisztiánt. Mindenképpen beszélni akartam vele, és úgy gondoltam, jobb minél előbb túlesni rajta. Már az utcáról láttam, hogy fel volt kapcsolva a villany a szobájába, így megtudtam, hogy nem hiába keltem fel ilyen korán. Nem a saját kulcsomat használtam, hisz már nem az enyém a lakás, nem állíthatok be csak úgy. Kopogtam. Elég sokat kellett várnom, de végül ajtót nyitott nekem a fáradt, csodálkozó Krisztián.

- Hát te? – kérdezte köszönés nélkül.

- Muszáj beszélnünk – jelentettem ki, és nyomatékosításképp beléptem az ajtón.

- Jól van, de nincs sok időm. Forgatni megyek – elmosolyodtam, hisz ezek szerint jobban van. A nappaliban a kanapéra ültünk le, ő az egyik végére, én a másikra. – Tehát?

- Én… sajnálom.

- Ennyi? – kérdezte éles hangon.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam és sajnálom, hogy tönkretettelek – hadartam. Jó volt kimondani, tényleg megkönnyebbültem. Krisztián nem nézett rám, kezeit térdére tette és szemeivel úgy vizslatta, mintha meg akarná számolni a rajta lévő anyajegyeket.

- Hát, erre nem tudok sok mindent mondani. Elfogadom a bocsánatkérésedet, de nem tudok még megbocsátani. Ez túl nagy dolog volt, nem megy ennyire könnyen – mondta végül én pedig bólintottam. A szemeim megint megteltek könnyekkel, pedig pontosan erre számítottam. Sőt, inkább rosszabbra. Elfordultam, hogy ne lássa az arcom, de már túlságosan ismert ahhoz, hogy ne vegye észre. – Kérlek, ne sírj. Tudod, hogy utálom, mikor sírsz…

- Azt hittem, csak akkor utáltad, mikor szerettél… - hülyén éreztem magam, mikor kimondtam. Igen, azt akarom hallani, hogy még mindig szeret, akkor talán van esélyem. De mikor mondtam, rájöttem, hogy ezt nem így kéne. Közelebb ült hozzám, kezét a vállamra tette és nyugtatni próbált.

- Én… én… - kezdte, de nem fejezte be a mondanivalóját, inkább elfordult.

- Te?

- Én még mindig szeretlek - fordult vissza hozzám, majd megcsókolt. Nem tudtam mire vélni ezt a csókot, szerintem ő sem tudta, miért csinálta. Ennek ellenére ahelyett, hogy abba hagyta volna, végigdöntött a kanapén és a felsőmmel babrált. – Hibát követünk el.

- Tudom.

- De nem érdekel – mondta és a nyakamat csókolgatta, majd szó szerint tépkedtük le egymásról a ruhát.

Fél óra múlva pihegve feküdtünk egymást ölelve, meztelenül, izzadtan. Krisztiánra néztem, aki a plafont bámulta, és szinte semmire nem reagált. – Hülyeséget csináltunk – mondta és elkezdett öltözködni.

- Azt hittem nem érdekel téged.

- Persze, nagyon jó volt, csak… mindketten tudjuk, hogy ez semmin nem változtat.

- Tudom.

- És mit fogsz csinálni? Miért jöttél haza? – kérdezte érdeklődve, közben már a cipőjét vette.

- Nem hosszabbították meg a szerződésem – mondtam már sokadszorra, mióta hazajöttem. – Délelőtt bemegyek az ügynökséghez és megkérdezem, hogy szükségük van-e rám. Ha igen, dolgozni fogok, keresek új albérletet, új életet kezdek. Ha nem…

- Akkor?

- Akkor már tényleg véglegesen itt hagyom az országot. Az unokabátyám Londonban lakik, azt mondta, bármikor szívesen lát. Ha nem lesz rám szükség, hozzáköltözök – mondtam, közben felöltöztem. Krisztián lefagyott egy pillanatra, megállt a cipőfűzés közben és rám meredt.

- Képes lennél ismét itt hagyni mindent?

- Mi mindent, Krisz? Nincsen semmim. Nincs lakásom, a szüleim látni sem akarnak, nem lesz munkám és te sem bocsátasz meg. Most egy hajléktalan, családtalan senki vagyok – fakadtam ki, ő pedig döbbenten nézett rám.

- És szerinted ez nem változhat? Találhatsz albérletet, kibékülhetsz a szüleiddel, szerezhetsz munkát.

- Kimaradt a legfontosabb. Te meg tudsz nekem valaha bocsátani? – kérdeztem, ő pedig csak nézett. – Hiányoztál.

- Te is nekem. Nagyon – mondta, de válasz nélkül kilépett az ajtón. Sosem vágytam különleges képességre. Nem érdekeltek a vámpírok meg a vérfarkasok, de most nagyon szerettem volna gondolatolvasó lenni. Tudni, mit gondol, mit érez Krisztián. Míg ezt nem tudom, addig lehetetlen helyes döntést hozni. Vissza sem kaptam őt, mégsem szerettem volna újra elveszíteni. Az én hibám volt minden és nem akartam újra hibázni. Szükségem volt rá. Szeretem.