II. évad - 4. fejezet – Cikk

Szinte futva tettem meg az utat a pályaudvartól Zoé lakásáig. Az ég beborult, úgy tűnt havazni fog, az utak csúszósak voltak, ennek ellenére a forgalom nagy volt. Ez Budapest. A lépcsőházi ajtó nyitva volt, így perceken belül a barátnőm lakásának ajtaján kopogtattam.

- Szia Niki! Na hogy ment? – kérdezte, közben beinvitált a konyhába. Egymással szemben leültünk, csak utána válaszoltam.

- Szörnyen. Kiderült, hogy anyámék eladták neki a lakásomat, szóval az utcára kerültem – forgattam a szemeimet és a földet vizslattam.

- Tudod, hogy nálam maradhatsz, ameddig csak akarsz! – tette vállamra a kezét. – Ha kell, segítek albérletet keresni, vannak ismerőseim, akik a legjobbakat is meg tudják szerezni!

- Köszönöm. Egyelőre maradok, de még kérdéses, hogy hogyan tovább. Holnap bemegyek az ügynökséghez, hogy kellek-e még nekik. Ha igen, akkor keresek egy albérletet és tovább lépek. Ha nem, akkor… - egy pillanatra megálltam ennél a mondatnál, majd beavattam Zoét a buszmegállóban kitalált tervembe.

- Biztos vagy benne? – kérdezte szomorúan.

- Igen, ennek így kell lennie.

- Te tudod. Figyelj, nekem dolgom van, de érezd otthon magad, a vendégszobában megtalálsz mindent! – magyarázta, majd el is tűnt. Fogtam a bőröndömet, és bementem a szobába. Kicsi szoba volt, egy ággyal, egy szekrénnyel és egy íróasztallal. Nem akartam kipakolni a szekrénybe, mert nem voltam benne biztos, hogy sokáig maradok. Ledőltem az ágyra, majd a laptopomért nyúltam, és felmentem a netre. Természetesen rögtön Krisztián twitterére kerestem, de érdekes bejegyzéseket találtam neki címezve.

„Mikor lesz új klip? Több mint egy év eltelt… :(”

„Egy év, nincs új lemez, nincs új klip, nincs új dal. Ennyi volt SP?”

Ilyen és ehhez hasonló kiírásokkal volt tele a twitter. Megnyitottam Krisztián oldalát, ahol elég kevés új tweet-et láttam, szinte teljesen elhanyagolta a rajongóit.

"tudom messze még a reggel...addig minden változhat, engem nincs már aki felkelt...nekem te voltál a nap"

1 hónapja Válasz 4 RT 53 Lájk 59

Válaszokat senkinek nem írt, havonta egy-egy idézet és körül-belül ennyi volt a twittere. Fellépése is alig volt, úgy éreztem tönkre vágtam a több év alatt felépített karrierét. Tovább folytattam a böngészést és egy érdekesnek tűnő cikkre bukkantam.

SP-nek annyi?

Budapest – Úgy tűnik Éder Krisztiánra (23), ismertebb nevén SP-re rájárt a rúd az utóbbi időben. Az év végén barátnője Tokióba költözött, modellkarrierjét építeni, és ez eléggé megviselte a tinik kedvencét. Mikor már úgy tűnt, túltette magát rajta, egy egyenlőre még ismeretlen dolog miatt újból eltűnt a nyilvánosság elől. Lassan egy éve lesz, hogy nem jelentkezett se új számmal, se videoklippel, és interjúkat sem vállal.

„Szinte teljesen eltűnt. A tévében nem lehet látni, a közösségi oldalakon sem ír ki semmit, és zenét sem csinált. Néhány fan egyre jobban kiábrándul belőle, ahogy én is. Elszomorító, hogy ilyen rég nem hallottunk róla” – nyilatkozta, egy nevét titkolni kívánó rajongó.

Az utolsó megjelent videoklipje a Maradnék hatalmas sikert aratott, ennek talán köze lehet ahhoz, hogy a főszereplője a már említett barátnő, akivel alig egy hónapig boldog párkapcsolatban élt, majd elhagyta Krisztiánt. Róla azóta sincs hírünk, bizonytalan forrástól tudjuk, hogy Tokióba költözött. Vajon mi késztethette erre a lépésre, és miért került ennyire padlóra a tinisztár?

Kérdéseinkkel felkerestük SP-t, aki helyett menedzsere Vermes Orsolya nyilatkozott:

„Igen, Krisztián most mélyponton, mondhatjuk úgy, alkotói válságban van, ennek ellenére tervezésben folyamatában van az új klipje, mely pontosan erről az időszakról fog szólni. A forgatások megkezdődnek, amint jobban fogja magát érezni, és úgy gondolja készen áll lépéseket tenni. Addig is teljes nyugalmat szeretnénk neki, mihamarabbi gyógyulása érdekében”

Mi és a rajongói a legjobbakat kívánjuk neki, viszont ő is beláthatná, hogy magánéleti problémái miatt az egész karrierje odalehet. Talán nem ártana egy új klippel megörvendeztetni a csalódott rajongókat.

Remegő kezekkel kapcsoltam ki a laptopomat, úgy gondoltam, mára elég ennyi. Muszáj lesz beszélnem Krisztiánnal. Bocsánatot kell tőle kérnem, hisz tényleg… tönkre tettem.

(A gyengébbek kedvéért: a cikk természetesen nem valódi, semmiféle kapcsolatban nem áll SP-vel, ugyanúgy, mint eddig mindent, én írtam, saját agyszüleményem) 

II. évad – 3. fejezet – Csalódtunk

- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit. Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.

- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír. Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.

- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.

- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt. – Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?

- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim, divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi volt?

- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. – Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted, milyen volt nekünk ez az év!

- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom – ordítottam vissza.

- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak magadra!

- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél, Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni minket anyu.

- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! – suttogtam.

- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!

- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el, elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.

- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül elkeseredetten és elfordult.

- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem, talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta nézni, így odajött és megkérdezte:

- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.

- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm – válaszoltam.

- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így azt kilőttem.

 Gondoltam arra, hogy keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam. Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan eszemet és a szívem után megyek. 

"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"

II. évad – 3. fejezet – Csalódtunk

- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit. Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.

- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír. Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.

- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.

- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt. – Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?

- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim, divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi volt?

- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. – Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted, milyen volt nekünk ez az év!

- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom – ordítottam vissza.

- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak magadra!

- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél, Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni minket anyu.

- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! – suttogtam.

- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!

- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el, elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.

- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül elkeseredetten és elfordult.

- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem, talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta nézni, így odajött és megkérdezte:

- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.

- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm – válaszoltam.

- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így azt kilőttem.

 Gondoltam arra, hogy keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam. Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan eszemet és a szívem után megyek. 

"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"

II. évad - 2. fejezet – Megjöttem!

Korán felébredtem, Zoét még nem akartam felkelteni, ezért halkan elkészülődtem. Mikor épp megírtam a levelet, hogy köszönök mindent, akkor jelent meg mögöttem az álmos barátnőm.

- Szökni akarsz? – kérdezte ásítva.

- Dehogy is! – mosolyogtam. – Túl akarok lenni rajta minél előbb.

- Jól van megértem. De figyelj, ha akármi van, hozzám bármikor jöhetsz, oké? – átölelt, majd kikísért az ajtón. Hiába volt sok bőröndöm, nem akartam taxit fogni, inkább vonszoltam magam után, de sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, mielőtt újra belépek azon az ajtón. Nem tudtam, mit fog mondani Krisztián, ha meglát, de abban biztos voltam, hogy nem fog a nyakamba ugrani. Amit Zoé mondott, hogy bármi van, mehetek hozzá cseppet sem nyugtatott meg. Ezek szerint rosszabb a helyzet, mint gondoltam. A házon semmi féle változás nem látszott, ugyanolyan volt, mint mikor itt hagytam. A kulcsom nálam volt, de a portás bácsi kinyitotta nekem, mikor látta, hogy sok csomagom van.

- Niki, drágám! Hát hazajöttél? – kérdezte és megölelt. Tibi bácsi 70 év körüli, eszméletlenül kedves ember. A nyugdíj mellett dolgozik már évek óta a házunkban portásként.

- Igen, haza. Hiányzott már Magyarország.

- Na, de sipirc. Úgy vélem az az úriember már nagyon vár téged! – kacsintott és visszakullogott a helyére. Kételkedtem benne, hogy nagyon várna, de beszálltam a liftbe, majd a mi emeletünkön remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. Bevonszoltam a bőröndjeimet az előszobába, és levettem a kabátom. Látszólag üres volt a lakás, benéztem a nappaliba, a szobámba, minden ugyanúgy volt, mint tavaly. Krisztián szobája elé léptem, ahonnan halk gitár és ének hallatszott ki.

 Hol vagy nyáron? Hol vagy télen?

Hol vagy nappal, miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor, hozzám képest,

Bárhogy lesz, még te is változhatsz!

Nem tudtam, mit csináljak. Bekopogjak, vagy elszaladjak? Épp ezen gondolkodtam, mikor kinyílt az ajtó és szembe találtam magam a döbbent Krisztiánnal.

- Niki?

- Szia Krisztián – köszöntem és lehajtottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Te mit keresel itt? Azt hiszed, hogy egy év után, csak így beállíthatsz, hogy szia Krisztián? – kiabált idegesen.

- Lehet, hogy te elfelejtetted, de ez az ÉN lakásom! Akkor jövök ide, amikor akarok! – kiabáltam vissza, mire gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Már nem a te lakásod!

- Ezt meg hogy érted? – fontam össze magam előtt a kezemet.

- Úgy, hogy megvettem! – vetette oda nekem, visszament a szobájába és becsapta az ajtót. Mérgesen nyitottam be, akkor már az ágyon ült és épp a gitárjáért nyúlt.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL? – keltem ki magamból. Szikrázó tekintettel néztem rá, de amint a szemébe néztem eltűnt a haragom. Elvesztünk egymás tekintetében. Végre újra láttam azt a gyönyörű szempárt. Még pár pillanatig csak bámultuk egymást, aztán Krisztián feleszmélt és sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

- Miután elmentél felkerestem a szüleidet, akik nagy örömmel adták el nekem a lakást, ha már a szeretett lányuk búcsúzás nélkül lelépett – mondta halkan, mégis gúnyosan. Elszégyelltem magam. Anyuék azt sem tudták, hová mentem, miért, és hogy haza jövök-e egyáltalán. Hülye voltam, hogy pont a szüleimet nem világosítottam fel a helyzetről és pont tőlük nem köszöntem el. Folyton hibázok.

- Hát… akkor gondolom nem akarsz látni, szóval akkor szia! - makogtam össze-vissza, nem tudtam mit mondjak. Most könyörögjek, hogy had maradjak? Az nem én lennék. Lehajtott fejjel fordítottam hátat és vettem fel újra a csomagjaimat. Az ajtóhoz léptem, mikor Krisztián halk hangját hallottam meg.

- Van hová menned? – az ajtófélfához dőlt, kezeit zsebre rakta és kíváncsi tekintettel nézett.

- Most hazamegyek anyuékhoz… aztán majd meglátjuk – suttogtam vissza. – Zoé azt mondta, hozzá mehetek, de nem akarom zavarni, majd kiveszek egy lakást valahol...

- Sok minden változott, mióta elmentél – vágott a szavamba, és nem értettem mire érti. Kérdőn néztem rá, mire legyintett és megrázta a fejét.

- Figyelj… ha akarsz, maradhatsz. A szobád ugyanúgy van, mint rég, csak azt megértheted, hogy még nem tudok megbocsájtani.

- Nem! Most elutazok a szüleimhez… aztán, majd ha mindketten lenyugszunk és feldolgozzuk a történteket, akkor leülünk és megbeszélünk mindent. Szia! – köszöntem és becsaptam az ajtót. Azonnal elkezdtek folyni a könnyeim, és a csomagokat magam után vonszolva rohantam a pályaudvarra.

Már minden válasz más, mellettem nem maradt senki, már nincsen választás, nem maradt már, csak pár centi.

II. évad - 1. fejezet - Itthon

A gép lassan landolt a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren. Kicsatoltam a biztonsági övemet, majd a kistáskámat felkapva leszálltam a gépről. Furcsa volt újra itthon lenni, hisz már egy év eltelt, mióta itt hagytam Budapestet, és Tokióba költöztem. 

Összehúztam magamon a kabátomat, és úgy indultam el a csomagjaimért. Senki sem tudta, hogy hazajöttem, senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Új életet akartam kint kezdeni, teljes mértékben magam mögött hagyva a régit, ám ez nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Év elején teljesen magamba fordultam, egyedül éreztem magam. Rajtam kívül egy európai lány sem volt, csak ázsiaiak, akik eléggé ellenszenvesen viselkedtek velem. Egész évben csak arra hajtottam, hogy minél jobban teljesítsek a fotózásokon és a divatbemutatókon. Szerencsére e téren mindenki meg volt velem elégedve, de a szerződésemet így sem hosszabbították meg. Szinte teljesen sötét volt már, pedig még épphogy csak hat óra volt. Nagyon megviselt az időeltolódás és a hosszú út.

Fogtam egy taxit, de hirtelen nem tudtam, milyen címet adjak meg. Nem állíthatok be Krisztiánhoz - ha egyáltalán még ott lakik – szó nélkül, hogy „hello megjöttem”. Végül Zoé címét mondtam, és nagyon reméltem, hogy nem költözött még el. Az ismerős ház elé érve kifizettem a taxist és a kapucsengőhöz mentem. Rögtön megnyugodtam, mikor megláttam kiírva: Buday Zoé 2. em. 4.

- Ki az? – szólt bele egy álmos hang. Vettem egy mély levegőt és csak utána válaszoltam.

- Szia Zoé!

- Úristen! Niki, te vagy az? – kérdezte, immár nem fáradt, unott hangon, lelkesen.

- Igen, én vagyok! – mondtam mosolyogva, ő pedig rögtön beengedett. Mikor meglátott már a lépcsőházban a nyakamba ugrott. 

Elkezdtek folyni a könnyeim, annyira megörültem, hogy itthon vagyok, itt vagyok Zoénál, aki úgy látszik nem haragszik rám, amiért egy évig nem adtam semmi életjelet magamról.

- Istenem, annyira aggódtam érted, azt sem tudtam, mi van veled, miért nem írtál? – kérdezte és leültünk a nappaliban a kanapéra. Nagyon sokat változott a lakása, szinte minden át volt rendezve, sok minden új volt. Vonakodva bár, de válaszoltam:

- Mindent magam mögött akartam hagyni. Nem akartam, hogy bárki is felvegye velem a kapcsolatot, új életet akartam kezdeni. Hibát követtem el… - mondtam, de mikor láttam, hogy Zoé várja a további beszámolómat, folytattam. – Akkor hibáztam először, mikor elfogadtam a szerződést…

- De ugye nem volt baj? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Nem, csak… itt hagytam mindenkit, akit szeretek, egy ismeretlen világért. Tokióban teljesen más minden. Más az életfelfogás, mások az emberek, minden teljesen más, mint itthon. És mivel ott én voltam a különc, aki nem értett meg bizonyos dolgokat, emiatt én voltam a fura, akihez nem szólt senki. Már kezdtem becsavarodni – nevettem.

- A lényeg, hogy itthon vagy! – mosolygott rám és átölelt. Pár percig csak ültünk egymás mellett, én a földet bámultam, ő pedig engem. – Nincs túl jól. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Mi történt vele ebben az évben? – kérdeztem halkan.

- Ezt inkább vele kellene elintézned! Először beszélj vele, ha kell utána megmagyarázom a dolgokat.

- De mit csináljak? Menjek oda hozzá, hogy szia Krisztián, hogy vagy?

- Hát igen, ez elég nehéz… de szerintem essél rajta túl minél hamarabb – adta a tanácsot Zoé. – Mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnál, holnap reggel pedig hazamennél. Egyébként vissza akarsz költözni Krisztiánhoz?

- Igen! – mondtam határozottan. – Végülis az az én lakásom. Nem tudok máshová menni. Ha Krisztián megutált, és nem akar velem lakni neki kell elköltöznie. Vagy úgy lesz, mint eleinte… nem szólunk egymáshoz… - mondtam egyre halkabban és egyre elkeseredettebben. Nem akartam találkozni vele, nem akartam a szemébe nézni. Emlékeztem minden szavára, amit a búcsúzáskor mondott, az arcára, mikor felszálltam a repülőre. Nem akartam újra átélni. Mióta elmentem szinte minden éjjel újra láttam az elválásunkat, persze egyre durvábban tarkítva. Amit Zoé mondott, hogy „nincs túl jól” az sem nyugtatott meg. Aggódtam, sőt aggódom érte.

- Minden rendbe fog jönni, hidd el! Viszont légy vele megértő, mert neki is ugyanolyan nehéz volt, mint neked!

- Semmit nem árulsz el? – kérdeztem. Nem akartam úgy odaállítani, hogy semmit nem tudok.

- Mindent meg fogsz tudni idejében! De most menj, zuhanyozz le és aludj egy nagyot! – bólintottam, majd a bőröndömből kihalásztam egy pólót és egy rövidnadrágot és a fürdő felé mentem. Krisztián pólója volt. Mióta összejöttünk, azóta csak ebben alszom. A parfümjének illata már rég eltűnt, én mégis éreztem. A gyors zuhany után fáradtan feküdtem le a kanapéra, ahová már ki volt készítve egy kispárna és egy jó meleg takaró. Nyugtalanul aludtam, álmomban Krisztián jelent meg, amin ledorgál, hogy hogy tehetem ezt vele és elküld. Féltem a találkozástól.

Vajon gondolsz-e még rám, vagy már elfelejtettél? Vajon partot értél már, vagy most is tép a szél?