- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a
szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a
nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit.
Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a
szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.
- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat
tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal
ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír.
Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.
- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten
hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel
átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.
- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután
kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt.
– Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?
- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim,
divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem
magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik
nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi
volt?
- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. –
Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted,
milyen volt nekünk ez az év!
- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után
hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom –
ordítottam vissza.
- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak
magadra!
- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél,
Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de
ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni
minket anyu.
- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! –
suttogtam.
- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb
vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!
- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam
pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el,
elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már
nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.
- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül
elkeseredetten és elfordult.
- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a
szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát
kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy
sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt
vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló
pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát
követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem,
talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam
mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta
nézni, így odajött és megkérdezte:
- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a
vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.
- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm –
válaszoltam.
- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott.
Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem
itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is
isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az
órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a
buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam
Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így
azt kilőttem.
Gondoltam arra, hogy
keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat
találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam.
Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra
ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha
az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és
már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan
eszemet és a szívem után megyek.
"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése