15. fejezet – Te vagy aki…

Reggel morcosan ébredtem fel, pedig semmi okom nem volt rá, mivel megbeszéltük a dolgokat Krisztiánnal és én leszek a klipjének a szereplője. Már letárgyalta mindenkivel, jövő héten forgatunk. Mivel három helyszín lesz, három napos lesz a forgatás.

Elég borús idő volt, semmihez nem volt kedvem, ezért úgy döntöttem bekapcsolom a laptopomat, és megnézem, kinek hiányoztam a közösségi oldalakon. Twitteren elég sok eseményem volt, gyorsan visszaírtam mindenkinek, hogy élek és virulok, köszönöm az aggódást. Aztán a keresőbe kattintottam és beírtam, hogy ’ederkrisztian’. Sok barátom követte, így tudtam, hogy ez a twitterneve, de én soha nem követtem, különösebben nem érdekelt, hogy mi van vele, ez persze már megváltozott.  Miután rányomtam a kis ’Követem’ gombra, a bejegyzéseit kezdtem olvasgatni. Voltak idézetek, infók, néha csak egy smiley-t írt ki, volt, hogy azt, épp mit csinál és elég sok képet posztolt. A képeket kezdtem nézegetni, és mikor az elsőre kattintottam nagyon megdöbbentem. Az egyik tegnap készült kép volt az, rólam. A régebbi képeket kezdtem nézegetni és egyre mérgesebb lettem. Volt egy, amint épp alszom, úgy fényképezett le az ajtóból, volt olyan is, amin háttal állok és épp bulizni indultam a ruhámat tekintve. A fél twittere rólam szólt. A képek alatt a tinilányok válaszait nézegettem. ’Ő kicsoda?’ ’Csak nem a barátnőd?’ és ezekhez hasonló kérdéseket rakott fel mindenki. Felpattantam a székről és Krisztián szobájába mentem. Az ajtót idegesen belöktem, a retusáló Krisztián pedig érdeklődve nézett rám.

- Mégis hogy képzeled, hogy a beleegyezésem nélkül képeket posztolgatsz rólam? – szegeztem hozzá a kérdést. Először egy kicsit elsápadt, majd válaszolt.

- Nem tudtam, hogy nem szeretnéd.

- Esetleg akkor meg kellene kérdezni, nem gondolod? – kiabáltam tovább magamból kikelve.

- Ne haragudj, nem hittem, hogy ennyire kiakadsz miatta… - hajtotta le a fejét.

- Hát ezt jól elrontottad! Választhatsz mást a klipedbe, mert hogy én nem forgatok veled az biztos! – Visszarohantam a szobámba, Krisztián pedig nem hagyta magát, és utánam jött.

- Nehogy már ez olyan nagy baj legyen! Kérlek, ne haragudj rám! – nézett rám könyörgően. A szemeiben tényleg látszott, hogy megbánta, de akkor is a megkérdezésem nélkül rakott fel rólam képeket, és ez nekem nagyon nem tetszett. Nem válaszoltam semmit, csak hátat fordítottam, ő pedig lehajtott fejjel kiment a szobámból. Becsapta maga mögött az ajtót, de pont hallottam még, ahogy a szobájába beérve elkiáltotta magát. A rohadt életbe!

***

Az egész délutánt a szobámba töltöttem, csak akkor mentem ki, mikor hallottam, hogy Krisztián elhagyta a lakást. A konyhába mentem, mivel egész nap nem ettem és már nagyon éhes voltam. A konyhába érve nagyon meglepődtem, ugyanis az asztalon egy csirkés cézár saláta volt és egy cetli, rajta három szóval: Te vagy aki…

A papír jutott eszembe, amit egyik nap a szobájába találtam. Úgy éreztem, van valami jelentése, de nem tudtam, hogy mi lehet az. Nekiálltam a salátának, közben eszembe jutott valami…

Rögtön a gép felé mentem, ami még be volt kapcsolva. A youtube-ot nyitottam meg és a keresőbe beírtam: 

SP – Te vagy aki…

Az első találatot néztem: spmadafaka | 1 órával ezelőtt | 301 megtekintés

Rákattintottam és a leírást néztem, amibe csak ennyi volt írva: Ne haragudj <3

Elmosolyogtam, és azonnal eltűnt a haragom. A szám már betöltött, miközben hallgattam, elkezdtem sírni.

Te vagy aki félt

Te vagy aki véd

Te vagy aki vigyáz rám,

Akkor is ha nem akarsz

Hisz te vagy aki vár,

Ha senkim sincs már

Ha nem találok másokat,

Akkor is betakarsz

Megkötve engednél szabadon,

Sohasem úgy, ahogy akarom

Mesélnék újra csak alkalom nincs rá

Nem lesz más, ki velem marad

Hiszen a társam csak te vagy,

Kiben bíztam rég

Nem lesz más, ki velem marad

Hiszen a társam csak te vagy,

Kiben bíztam rég

Feladom, ha nem tudom, hogy van-e a ki vár

Feladom, ha nincsen aki értem kiabál,

Feladom, ha nem találok új célokat, talán épp holnap

Feladom, ha nem tudom, hogy van-e a ki vár

Feladom, ha nincsen aki értem kiabál,

Feladom, ha nem találok új célokat, talán épp holnap…

Már folytak a könnyeim, de mosolyogtam. Gyönyörű volt ez a dal, és annyira jó volt, hogy Krisztián ezt így mutatta meg. A telefonomért nyúltam és bepötyögtem egy SMS-t: Gyere haza! Elküldtem Krisztiánnak és nagyon csodálkoztam, mikor pár másodpercen belül kinyílt az ajtó. Az ágyamon ültem, ő pedig mikor meglátta, hogy folynak a könnyeim elsápadt és odajött hozzám.

- Niki, mi a baj? – ölelt át.

- Én rájöttem valamire…

- Mire? – kérdezte meglepetten.

- Szeretlek! – válaszoltam és én is átöleltem. Egy darabig csak ült és nézett maga elé, aztán elkezdte simogatni a hátam.

- Én is szeretlek! – mondta. Felnéztem rá, ő letörölte a könnyeimet az arcomról és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. 

---------------------------------------------------------------------------------

Zene:

14. fejezet – A Casting

Este próbáltam fent maradni, hogy Krisztiánnak is elmesélhessem, mi történt, de tizenegykor már meguntam és inkább lefeküdtem aludni.

Reggel hétkor kialvatlanul ébredtem, nem szoktam meg, hogy ennyire korán kelek. Gyorsan elmentem zuhanyozni és hajat mosni, majd megszárítottam és begöndörítettem. Feltettem egy kis natúr sminket és a szekrényem elé álltam. Akkor jutott eszembe, hogy nem beszéltük meg, milyen ruha legyen rajtam, így fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel. Pár percig csak bámultam a ruháimat, aztán úgy döntöttem, egy sima, stílusomhoz illő ruhát veszek fel, így egy csőfarmerre és egy barna felsőre esett a választásom. Hozzá egy szintén barna magas sarkú cipőt és az újonnan vásárolt szövetkabátomat választottam, mivel az idő egyre hűvösebb lett, így a novemberhez közeledve. Indulás előtt még utoljára belenéztem a tükörbe és igazság szerint meg voltam elégedve a látvánnyal, úgy éreztem, tényleg van esélyem. Negyed nyolckor indultam el, és metróval fél óra alatt oda is értem a megadott címhez. Párszor már jártam arra, de ahhoz képest, hogy nem voltam túl ismerős a környéken, egészen könnyen odataláltam. A váróhelyiségben három lány ült, mind külön-külön fotelban. Az egyik lány szőke, a másik kettő barna hajú volt, tökéletes alakkal, és minimum 175 cm magassággal. Modelleknek tűntek. Végignéztem magamon és nyeltem egy nagyot. Az alakom közel sem volt tökéletes, a 173 centimmel úgy éreztem semmi esélyem sincs. Fel akartam adni, elmenni és úgy tenni, mintha ott sem lettem volna, de ekkor kinyílt az egyik ajtó és egy 25 év körüli pasi lépett ki a Mammutban megismert szőke nővel.

- Szóval azért vagyunk itt, hogy kiválasszuk a „Maradnék” című számból készülő videoklip női főszereplőjét. Egy előválogatáson már túl vagyunk, így maradtatok ti négyen. Egyesével fogunk behívni titeket, beszélgetünk egy kicsit és készítünk pár fotót, meg videót. Sajnos a „művész úr” nem tudott eljönni, így elküldjük neki az anyagokat, és holnap mindenkit értesítünk telefonon az eredményről – magyarázta.

- Akkor kezdjük Csonka Boglárkával! – vette át a szót a nő és az egyik barna hajú lánnyal kiegészülve beléptek a stúdióba, ránk pedig kínos csend telepedett. Nem tudom mennyi idő után aztán kinyílt az ajtó és kikiabáltak:

- Vass Nikolett jöhet!

Beléptem a stúdióba és a terem végén lévő dolgozóasztal felé mentem.

- Szia, Niki! Én Kovács Bálint vagyok, ő Vermes Orsolya – mondta mosolyogva a srác, aki az asztal mögött ült. – Foglalj helyet! – Leültem, és rögtön kérdezgetni kezdett, először teljesen hétköznapi dolgokról, például, hogy hány éves vagyok, van-e családom, testvérem, miért lakok Pesten, mi az iskolai végzettségem stb. majd rátért a fontosabb dolgokra.

- Van valami színészi tapasztalatod, vagy esetleg modellkedtél?

- Hát nem sok minden. Még 16 évesen részt vettem egy szépségversenyen, akkor lett portfolió csinálva, és azt hiszem ennyi – mondtam kicsit szégyenlősen.

- Az eredményt megkérdezhetem?

- Országos második lettem – mondtam, ő pedig elismerően csóválta a fejét.

- Az szép. Akkor kezdjünk is neki, először csinálok pár fotót, aztán majd meglátjuk – kacsintott és a már szépen bevilágított helyre mentünk. Leültem az odakészített székre, ő pedig elkezdett kattintgatni a fényképezőgéppel.  

– Nagyon jó, akkor most állj fel így! – pózolt féloldalasan, én meg beálltam ugyanúgy, mint ő. – Hihetetlen, hogy kezdő vagy, úgy mozogsz a fényképező előtt, mint aki évek óta ezt csinálja. – Elmosolyodtam, ő pedig lőtt még pár mosolygós képet. – Oké, most jöhetnek a videók. Először csak állj ott és bámulj… mondjuk oda, de érzéssel! – mutatott a fehér falon egy pontra. Nem tudtam, hogy kell érzéssel bámulni, így csak néztem, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnék. Körülbelül 10 másodpercig videózott, aztán adta a következő instrukciót.

- Most ülj le és nézz lefelé szomorúan, majd nézz oda, mintha egy pasi lenne ott, de végig maradj szomorú! – Néhány másodperc alatt megcsináltuk ezt is, majd megadtam a telefonszámom, elbúcsúztunk és elindultam. A lakásom helyett Zoé lakása felé mentem, aki megkért, hogy a casting után feltétlenül menjek fel hozzá. Ebédelni elugrottunk a McDonald’s-ba, amúgy az egész délutánt nála töltöttem. Elmeséltem neki, mi történt a válogatáson és ő is mesélt néhány dolgot. Hat órakor indultam el, hét óra körül már a cipőmet vettem le az előszobában. A lakásban néma csend volt, azt gondoltam, hogy Krisztián nincs otthon, egészen addig, míg hirtelen meg nem szólalt mögöttem.

- Szia Niki! – mosolygott én pedig alig bírtam megállni a lábamon, úgy megijedtem.

- Úristen, a szívbajt hoztad rám!

- Ne haragudj! Segítesz nekem? Ki kéne választani egy lányt a klipemhez!

- Persze! – mosolyogtam. Krisz odavitt az asztalához még egy széket, majd miután kényelembe helyeztük magunkat, megnyitott a „videók” mappát és a „VN” nevű videóra kattintott. Döbbenten néztük mindketten a monitort, amin először a semmibe nézek, majd szomorúan lehajtom a fejem. ÉN. Mikor vége lett Krisztián, még mindig döbbenten rám nézett és megkérdezte:

- Niki, te mit kerestél a castingon?

- Na nee! Ez a te kliped lesz? A menedzsered hívott el, hogy olyan lányokat keresnek, mint én, de azt nem mondta, hogy a te kliped lesz!

- Szóval találkoztál Orsival? – nézett rám érdeklődve.

- Aha! Nézd a dolog jó oldalát, már csak három lány közül kell választani!

- Ezt hogy érted? – kérdezte.

- Hát nem hiszem, hogy pont velem akarsz klipet forgatni!

- Én csak veled akarok! – válaszolta és egyre közelebb jött hozzám. A homlokunk összeért és mélyen egymás szemébe néztünk. Mikor a szája már csak pár centire volt az enyémtől elmosolyodott és ismét a monitorra szegezte a szemeit.  

13. fejezet – Munkaajánlat

Délelőtt, mikor felébredtem rögtön Krisztián szobájába mentem, de már nem volt otthon. Teljesen rá vallott, hogy még meg sem gyógyult teljesen, de már dolgozik. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért nekiálltam takarítani. A konyha, a nappali és a saját szobám után Krisztiánét sem kíméltem. Szörnyű rendetlenség uralkodott, már nem bírtam nézni. Az ágyneműje össze-vissza hevert, azt rendbe raktam, a sarokba szórt szennyest a kimostam, majd tisztán, vasalva raktam őket az ágyára. A papírok még mindig a szobában mindenfelé szétdobálva voltak, azokat összeszedtem, de egyet sem dobtam ki, hátha kellenek még neki. Mikor az íróasztalára raktam, megakadt az egyiken a szemem. Össze volt gyűrve, de a tetején nagy, nyomtatott betűkkel a nevemet láttam meg.

NIKI

Alatta összefüggéstelenül szavak és mondat töredékek.

Te vagy aki…

                        félt

                        véd

                        vár

                        vigyáz rám

                        ha nem találok mást, akkor is betakarsz

Az egészet egy nagy X-szel áthúzta, kivéve a lap legalján lévő mondatot: Nem lesz más, ki velem marad, hiszen a társam csak te vagy, kiben bíztam…

Fogtam a lapot és gyorsan a zsebembe tömtem. Nem voltam benne biztos, hogy én vagyok az a Niki, hisz elég gyakori név, mégis elmosolyodtam. Hiába tudtam, hogy közel sem biztos, hogy nekem szól, mégis éreztem, hogy el kell raknom. Nem akartam magamnak bevallani, de a lelkem mélyén reméltem, hogy nekem írta.

Kivittem még a mosatlan poharakat és tányérokat, majd gyorsan elmosolyodtam. Mivel nem tudtam, hogy mit csináljak, elmentem vásárolni az esti bulira. Hívtam Zoét is, de sajnos sokat kellett tanulnia, így nem tudott jönni. Egy óra vásárlás után már szatyrokkal a kezemben sétálgattam a butikok között. Vettem egy szövetkabátot és egy felsőt a Bershkában és egy őszi cipőt a Humanic-ban. Mivel nem ettem ebédet a KFC-be mentem, és már a B-Smartomat eszegettem, mikor megláttam, hogy egy magas szőke hajú nő rám mutat és súgott valamit a mellette álló férfinek. Egy darabig még sugdolóztak, aztán a nő elindult felém.

- Szia, az én nevem… - mutatkozott be, de annyira hadart, hogy nem értettem a nevét. Én is bemutatkoztam, ő pedig leült a velem szemben lévő székre és úgy magyarázott tovább. – Holnap castingolunk egy kliphez, és pont ilyen típusú lányokat keresünk, mint te. Lenne hozzá kedved? – kérdezte lelkesen. Én? Egy klipben? Érdekes ötletnek tűnt, de tetszett. Mindig is szerettem szerepelni, de sosem vettem túl komolyan.

- Hát… végül is lenne.

- Remek! – mondta diadalittasan és elővett egy tollat és egy papírt, majd elkezdett körmölni. – Itt a cím, holnap kilencre legyél ott, ha van portfoliód, hozd el, de ha nincs az sem baj! Akkor holnap találkozunk! Szia! – köszönt el, és eltűnt a tömegbe. Először furcsa ötletnek tűnt egy klipszereplés, de egyre jobban kezdett érdekelni és már tényleg akartam a munkát. Már épp indulni készültem, mikor megcsörrent a telefonom. Zoé volt az. Gyors felvettem és visszaültem a székre.

- Szia! Na mizu?

- Szia! Gondoltam felhívlak, mert unatkozom. Hogy vagy? – kérdezte nevetve.

- Jaj, képzeld, itt ülök a Mammutba… - kezdtem és elmeséltem neki az előbb történteket.

- És kinek a klipje lesz? – kérdezte, mikor befejeztem.

- Ööh… azt nem is mondta. De mindegy, a lényeg az, hogy lehet kapok egy kis munkát!

- Nem is tudom. Kicsit sandít a dolog. Nem hiszem, hogy plázákban szoktak lányokat keresni. Mi van, ha átverés az egész? – aggódott.

- Ugyan, biztos, hogy nem. A csaj jó fej volt, ráadásul nő, nem is valami pedofilnak tűnő pasi – legyintettem.

- De biztos, hogy nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott tovább.

- Nyugi, nem lesz gáz! Elmegyek, azt majd kiderül. Remélem, engem választanak majd!

- Szurkolok – mondta cseppet sem lelkesen. Még mindig nem hitte el, hogy nem lesz semmi baj, nem értem, miért parázott ennyire, de ő tudja. Én csak azt tudom, hogy elmegyek a castingra, és azon leszek, hogy engem válasszanak.

12. fejezet – Orsi

Kezeimet tördelve vártam Tomikára. Nem igaz, hogy ennyit várni kell rá, azt mondta, itt van a közelben. Már egyre jobban kezdtem pánikba esni, mikor végre meghallottam a kapucsengő hangját. Rögtön rohantam és beengedtem az ijedt arcú Tamást.

- Mi történt? – kérdezte Krisztián szobájába érve. 

Még mindig ugyanúgy aludt, bár már két pokróccal betakartam, a fejére pedig hideg vizes törölközőt terítettem.

- Tegnap este is furcsán viselkedett már, most pedig nem tudom felkelteni. Hiába rázogatom, csak nyögdécsel egy kicsit, aztán abbahagyja és alszik tovább. A láza egy kicsit talán lejjebb ment – raktam a kezem a homlokára, aztán az arcára és a nyakára. Egyértelműen hidegebb volt már, de egy kis hőemelkedése biztos volt még.

- Azt hiszem, csak kimerült. Velem is ez volt még a nyáron, túlvállaltam magam és nem bírtam. Szerintem, ha nem lesz rosszabbul hagyni kéne holnapig, de ha akkor se kel fel, akkor orvost kell hívni. Ha rosszul lesz, meg fel megy a láza, akkor rögtön doki. Mit gondolsz? – Sosem láttam még ennyire komolynak, látszott rajta, hogy ő is aggódik a barátjáért. Az arcán nem a szokásos mosolyt lehetett látni, sokkal inkább gondterhelt volt.

- Nekem oké – válaszoltam elhaló hangon.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt át nyugtatásként Tomi. – Nekem mennem kell, de ha bármi van, hívj! Ha jobban van, ha rosszabbul, mindegy, de hívj mindenképp! Orsit már értesítettem, szóval tud róla – magyarázta. Szóval ő is tud Orsiról. Nagyon érdekelt, hogy ki is ő, de Krisztiántól akartam megtudni, nem Tamástól, ezért inkább nem szóltam semmit, csak kikísértem az ajtóig.

Miután elment, én rögtön visszamentem Krisztiánhoz, leültem az ágy szélére és megfogtam a kezét. Az arcát néztem, ami nyugalmat tükrözött, de mégis látszott rajta, hogy nincs jól. Lefeküdtem mellé, kezeinket összekulcsoltam és kettőnkre gondoltam. Nem rá és rám, hanem ránk. Elég viharosan indult minden, az előítéletem miatt, de ez mára megváltozott… egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, majd végül azt hiszem, megszerettem. A szemeim egyre elnehezedtek, végül lecsukódtak. SZERETEM.

A beszűrődő fény ébresztett fel, akkor láttam, hogy még mindig Krisztián mellett fekszem. Az órám háromnegyed négyet mutatott. Óvatosan a homlokára raktam a kezem, hogy megnézzem lázas-e még, de akkor legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét.

- Krisz! Felébredtél?

- Aha. Te mit keresel itt? – nézett rám csodálkozva, aztán ránézett az összekulcsolt kezünkre. Gyors visszahúztam, és az ölembe raktam a kezem. – Aggódtam érted. Jól vagy?

- Aggódtál? Hisz csak aludtam. Tudod, az emberek éjszaka alszanak! – oktatott ki mosolyogva.

- De az nem normális, hogy reggel nem lehet felkelteni és a délután közepén tér csak magához – magyaráztam, neki pedig leolvadt a mosoly az arcáról.

- Mi van? Mennyi az idő? – nézett a falon lévő órára. – MI VAN?

- Hé, nyugi, maradj csak ágyban! – toltam vissza, mikor fel akart ugrani. – Reggel hiába próbáltalak felkelteni, nem ment és magas lázad volt. Itt volt Tomi is, szerinte nagyon kimerültél, azért aludtál ennyit. – daráltam le a történetet és mielőtt elterelné a témát, megkérdeztem. – Hogy érzed magad?

- Még mindig szörnyen fáradt vagyok. És nagyon szomjas is.

- Hozok inni. Mit kérsz? És van lázmérőd?

- Ott van az íróasztal fiókjában – mutatott a szoba másik felében lévő íróasztalra. Kinyitottam a fiókot és nagyon meglepődtem, mert arra számítottam, hogy kupi lesz benne, ehelyett minden szépen a helyén volt. Rögtön meg is találtam a kis, régi típusú, higanyos lázmérőt. – Teát innék, de ha nincs kedved csinálni, jó lesz valami üdítő is.

- Ne viccelj, csinálok teát! Addig mérd meg a lázad! – adtam a kezébe a lázmérőt és kimentem a konyhába. Gyorsan kész voltam a teával, mikor beértem, Krisztián már a végzett is a méréssel és a kis eszközt vizsgálta a kezében. – Na mennyi?

- 38,6 – fintorgott.

- Gondoltam. Tessék – adtam a kezébe a teát és egy lázcsillapítót.

- Le kell mondani a mai fellépést, ráadásul elkéstem egy klipmegbeszélésről is. Ilyen fáradtan hasznavehetetlen vagyok.

- Tomi mikor itt volt, azt mondta, hogy intézkedik a mai nappal kapcsolatban és szól Orsinak is, hogy mi van – magyaráztam. Orsi nevét egy kicsit undorral ejtettem ki.

- Honnan tudsz Orsiról? – kérdezte hirtelen Krisztián. Az arcára néztem, meglepett volt.

- Tomi mondta és láttam a nem fogadott hívásaidat is. Szóval, mióta?

- Hát úgy négy éve – mondta tök normálisan. Felidegesített, hogy ennyire nyugodt tudott maradni. Miért nem volt velem őszinte?

- Tessék? Négy éve? És mégis mikor akartad nekem elmondani? – kiabáltam idegesen.

- Micsodát? – kiabált ő is.

- Hát hogy barátnőd van – amint kimondtam elkezdett nevetni. Sőt, inkább röhögött. Nem értettem, mit talál olyan viccesnek, mikor én majd’ felrobbantam a dühtől.

- Orsi nem a barátnőm, hanem a menedzserem! – mondta még mindig nevetve.

- Oh… - nyögtem ki elvörösödve. Ez nagyon égő volt. Miért nem jutott eszembe, hogy a menedzsere. Azért hívogatta, és azért kell tudnia, hogy mi van Krisztiánnal, nem azért, mert a barátnője.

- De várjunk csak. Miért zavart annyira, mikor azt hitted járunk? Csak nem…

- Ki ne mondd! – rivalltam rá.

- Te féltékeny voltál! – kiáltotta örömittasan.

- Hagyj már! Ha a szekálódás ennyire megy, mehetnél dolgozni is! – ordítottam le, és kirohantam a szobából. Az ajtót hangosan csaptam be magam mögött, majd az ágyamra vetettem magam. Az arcomat a párnába fúrtam és sírni kezdtem. Nem azért, mert megbántott, vagy mert annyira ciki volt, hogy azt hittem a barátnője, hanem mert igaza volt… féltékeny voltam.

11. fejezet – Ugye nem lesz baj?

Bementem a szobámba és rögtön felhívtam Zoét, hogy elújságoljam neki, ami történt.  Elmeséltem mindent az elejétől a végéig, majd vártam a reakcióját, de helyette csak hümmögött.

- Hozzászólás? – kérdeztem nevetve, kíváncsi voltam rá, hogy mit gondol.

- Hát a beszélgetésünk alapján én arra számítottam, hogy igent mondasz neki, de megértem a döntésedet. Főleg, hogy ő is várni akar még. De jól érzem azt, hogy itt lesz még több is?

- Hááát… - mondtam mosolyogva. – úgy beszéltük meg, hogy ha esetleg úgy alakulna, akkor egyikünknek sem lenne ellenére a dolog – magyaráztam fülig érő szájjal. Hihetetlen, hogy Krisztián mennyire megváltoztatott. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis dolog ennyire fel tud dobni. Épp Zoé válaszát vártam, mikor váratlanul belépett a szobámba Krisztián. Kérdőn néztem rá, ő pedig úgy láttam, kicsit zavarban volt.

- Nem megyünk el sétálni? – kérdezte halkan.

- Ilyenkor? Lassan 11 óra lesz, Krisztián! – mosolyogtam rá. Ő pedig, mint aki most ébredt fel az álmából, úgy válaszolt.

- Ja… akkor holnap sétáljunk! – mosolygott ő is.

- Rendben, holnap elmehetünk sétálni! – Vágott egy fura arckifejezést és kiment a szobából. Olyan volt, mint aki alva jár. Üveges tekintettel bámult maga elé és úgy mozgott, mint akit valami láthatatlan erő hátráltat.

- Niki? Itt vagy? – hallottam a telefonból szűrődő hangot. El is felejtettem, hogy telefonáltam, az iPhone-om már az ágyon hevert. Gyors felkaptam és beleszóltam.

- Ja, bocsi. Krisz megzavart.

- Kíváncsi vagyok én erre a Krisztiánra. Hallom a hangodon, hogy mennyire odavagy érte. Hiába tagadod. Jaj, már ennyi az idő? Mennem kell, szia! – köszönt el és meg sem várta a reakciómat, lerakta. Fáradtan dőltem végig az ágyon és szinte rögtön elaludtam.

*** Krisztián szemszöge ***

Te vagy aki… - írtam le a következő sortöredéket a lapomra. Pár másodpercig csak meredtem magam elé, nem tudtam, hogy folytassam. Bekapcsoltam a tévét, úgy éreztem már nem fog menni az írás. Valami tini sorozat ment éppen, ahol a srác sétálni hívta a neki tetsző lányt. Ez az! Felpattantam az ágyról és gondolkodás nélkül a másik szoba felé mentem. Mikor beléptem Niki szobájába, mintha a szájpadlásomhoz ragadt volna a nyelvem, alig bírtam megszólalni. Nagy nehezen kinyögtem a mondandómat, de szörnyen kínos volt. Nem tudom mi volt velem. Belemerültem a dalok írásába és észre sem vettem, hogy mennyire eltelt az idő. Szerencsére Niki nem röhögött ki nagyon, bár elég furán nézett rám. Azt sem tudom, miért akarok annyira sétálni vele, csak jött az ötlet és úgy éreztem, meg kell tőle kérdeznem. Csináltam egy kávét, hátha attól egy kicsit felébredek. Muszáj retusálnom még egy kicsit, soha nem leszek vele kész. Bementem a szobába, és az asztal helyett az ágy felé vettem az irányt. A kávéval teli bögrét az éjjeli szekrényemre raktam, és befeküdtem az ágyba. Egy perc sem telt bele, már el is nyomott az álom.

*** Niki szemszöge ***

Nagyon szép álmom volt, nem akartam felébredni. Mikor rávettem magam, hogy felkeljek, elkezdtem Krisztiánt keresni. A konyhában és a nappaliban nem volt, ezért azt gondoltam, dolga volt és elment. A szobájába sosem szoktam benézni, de most volt egy megérzésem, hogy be kellene. Óvatosan nyitottam ki az ajtót és rögtön az ágya felé néztem, ahol elterülve feküdt, körülötte üres teli és összegyűrt papírok hevertek. Ruhában volt még, szerintem munka közben aludt el. A papírok között találtam egyet, amire nagy betűkkel ez volt írva:

HOLNAP 9.00 KLIPMEGBESZÉLÉS

Az órámra néztem, és gyorsan ébresztgetni kezdtem Krisztiánt, bár már feleslegesnek tartottam, mert 11 órakor már felesleges lenne elmennie. Hiába próbáltam felébreszteni, nem reagált semmire. Egyre erősebben, már szinte löködtem, de nem ébredt fel, kezdtem megijedni. A homlokára raktam a kezem, ami tűzforró volt. Kivettem a zsebéből az iPhone-ját, amin már 12 nem fogadott hívása volt.

6 Orsi

4 Tomika

2 Bence

Az első reakcióm az volt, hogy KI AZ AZ ORSI? Aztán rájöttem, hogy ennél sokkal fontosabb valakit riasztanom, hogy valami nincs rendben. Tomikát hívtam, őt ismerem a legjobban. Szerencsére hamar felvette és vidám hangon szólt bele a telefonba.

- Na csáá Kölyök. Mi van veled, miért nem vetted fel?

- Tomi, Niki vagyok – mondtam gyorsan, de nem tudtam folytatni.

- Niki? Valami baj van? Olyan ijedt hangod van.

- Igen. Krisztián beteg. Vagyis hiába próbálom felébreszteni, csak mocorog, nem kel fel, a homloka forró és nagyon aggódom – hadartam, közben már folytak a könnyeim. Nem tudtam, mit tegyek, azt akartam, hogy valaki legyen mellettem. Féltem. Nagyon.

- Figyelj, nem messze vagyok tőletek, sietek, addig tartsd a frontot! – mondta már ő is komoly hangon.

- Köszönöm. Szia! – raktam le a telefont és rögtön a fürdőhöz rohantam. Jéghideg vízben megáztattam egy törölközőt, Krisztián homlokára raktam és úgy vártam, hogy Tomika megérkezzen. 

10. fejezet – Előtted az út

A lakásba belépve rögtön meghallottam a szintetizátor hangját, így tudtam, hogy Krisztián itthon van. Átfutott az agyamon, hogy csak holnap kellene elmondanom neki, mert már elég késő volt, de mégis úgy döntöttem, jobb túlesni rajta hamarabb.

A szobájához mentem, a kezem már a kilincsen volt, de nem bírtam lenyomni, csak álltam és hallgattam Krisz játékát. Ugyanazt a dallamot játszotta többször egymás után, de néha változtatott benne egy-egy hangot, amiből rájöttem, hogy zenét ír. Dúdolt is rá, és mikor épp menni készültem, elkezdett énekelni.

„Ez egy fontos választás, meg kell, hogy értsed,

Ha tudod, mit akarsz, ha tudod, merre tarts

Hát fel kell, hogy ébredj,

Hisz a fontos döntések várnak még rád”

Elakadt a lélegzetem. Soha nem hallottam még énekelni, egy régi számát hallottam csak, utána minden hozzá kapcsolódó dolgot messze elkerültem. Azóta rengeteget fejlődött és teljesen megfogott ez a négy sor. Földbe gyökerezett lábakkal álltam az ajtaja előtt, mikor az hirtelen kinyílt és megjelent Krisztián.

- Niki? – nézett rám meglepődve. – Hát te meg mit álldogálsz az ajtóm előtt? – nevetett. Nem tudtam válaszolni, még mindig a dal hatása alatt voltam. – Minden oké?

- Persze! Öh… beszélni akarok veled!

- Rendben, én is veled! – mondta és félreállt az ajtóból, hogy be tudjak menni. Leültem az ágya szélére, ő pedig szorosan mellém ült.

- Kezd te! – kértem mosolyogva. Kíváncsi voltam, mit akar mondani.

- Hát, bocsánatot akarok kérni, hogy reggel úgy elrohantam szó nélkül. Össze voltam zavarodva…

- Semmi baj! – mondtam és vártam, hogy folytassa, de már csendben maradt. – Gondolkoztam azon, amit reggel mondtál, és azt hiszem, tudom, mit akarok – Kezdtem bele, Krisztián pedig érdeklődő tekintettel nézett rám. – Én szeretek veled lenni, imádok minden percet, amit veled töltök el, és nem gondoltam, hogy valaha is ennyire kötődni fogok valakihez, mint hozzád, de szerintem mindent elrontanánk, ha több lenne köztünk!

- Tudod, én is gondolkoztam, és pontosan ezt gondolom én is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam komolyan, amit reggel mondtam, csak nem kell elsietni a dolgokat – magyarázta, látva a csodálkozó tekintetemet.

- Teljesen egyet értek! – mondtam mosolyogva. Nagyon féltem, hogy mi lesz, hogyha elutasítom, talán vége a barátságunknak, de arra nem gondoltam, hogy ennyire könnyű lesz. Felálltam és elindultam kifelé, de az ajtó előtt még visszafordultam. – És ne gondold azt, hogy én nem szeretném, mert ha egyszer esetleg úgy alakulna, akkor részemről nem lesz akadálya, de még nem most… - mondtam elpirulva, ő pedig rám mosolygott.

- Ennek örülök – ismét elindultam, de megint visszafordultam hozzá. Elnevette magát, és végigdőlt az ágyon.

- Mit játszottál az előbb? Mielőtt nekiálltunk beszélgetni.

- Egy számot az új lemezről, decemberben fog megjelenni. Kíváncsi vagy rá? – kérdezte.

- Persze! Nagyon.

- Gyere! Bár még nincs sok minden meg belőle, csak a refrén, meg az a rész, amit már hallottál – magyarázta és egy széket vitt a szintetizátor mellé. Leültem rá, ő pedig leült a másik, már ott lévő székre és elkezdett énekelni.

„Előtted az út, nem számít a múlt,

Ne keresd a hibát mindenben.

Bárhogy alakul, hinned kell, hogy újra bízz bennem

Előtted az út, nem számít a múlt

Ne keresd a hibát mindenben.

Bárhogy alakul, hinned kell, hogy újra bízz bennem”

- Ez nagyon szép! – mondtam lenyűgözve.

- Majd kapsz egy dedikált példányt a lemezből! – nevetett fel.

- Hú, lesz SP autogramom? Ááá alig várom! – kiabáltam lelkesen, és együtt nevettünk.

- De többet nem mutatok, mert az úgy nem buli.

- Gonosz vagy! – mondtam, és úgy csináltam, mintha megsértődtem volna.

- Naa, ne haragudj! – nézett rám kiskutya szemekkel és átölelt.

- Már értem, miért Kölyök a beceneved. Olyan kölyökkutya szemeket nem láttam még mástól, mint tőled! – Felálltam és már tényleg elindultam kifelé, de az ajtóból még visszaszóltam. – Jó éjt Kölyök!

- Neked is jó éjt Niki! – mondta a fejét csóválva.  

9. fejezet – Zoé

Krisztián egész nap nem jött haza, nap végére már egy kicsit aggódtam, hogy mi lehet vele. Miután elment beültem a tévé elé és négy óráig gondolataimba mélyedve bámultam üres tekintettel a zenecsatornát. Rengetegszer átgondoltam a helyzetet, de még mindig nem tudtam, mi lenne jobb döntés. Többször is lejátszottam magamban, hogy mi fog történni, ha igent, mi, ha nemet mondok.

Ha igent, tele lesz velem minden újság és tévéműsor, több ezer lány utálatának a célpontjává válok… viszont én lehet, hogy boldog lennék. Lenne ki mellett és kiért felébredni reggel, végre érezhetném, hogy valakinek tényleg fontos vagyok. De én nem szeretem őt, és szerintem ő sem engem. Lehet, hogy egy hétig együttlennénk, aztán rájönnénk, hogy érzelmek nélkül, semmit sem ér az egész. Ennek pedig semmi értelme nem lesz.

Ha nemet mondok nem lesznek velem tele a címlapok, élhetem tovább nyugodtan az életemet, nem fognak utálni az emberek, viszont Krisztián lehet meg utálna miatta. Szomorúvá tenném őt is és magamat is.

Nem egyszer végiggondoltam az egészet, de nem tudtam eldönteni, melyik a jobb döntés. Szükség volt egy aranyközépútra, szükségem volt valakire, aki segít, akinek elmondhatom a problémámat, és közösen megoldjuk.

A telefonom névjegyzékében kerestem a megfelelő embert, de nem tudtam, hogy kire számíthatok. Nem volt nagy a választék, a családtagjaimat rögtön kihúztam, tudtam, hogy őket felesleges lenne felhívnom. Két ember volt még, akiken gondolkoztam: Lilla és Zoé.

Lilla a szomszédom volt, egy suliba jártunk, de másik osztályba. Aztán, mikor 14 évesek voltunk ők elköltöztek. Egész jóban voltunk, egy pár évig még tartottuk a kapcsolatot, de aztán teljesen megszakadt. Abban sem voltam biztos, hogy ezt a számot használja még.

Zoét pedig a gimiből ismerem. Négy évvel idősebb nálam, mikor én gólya voltam, ő akkor volt végzős. Abban az évben sokat beszélgettünk, számíthattam rá, de év végén ő fősulira ment, én pedig egyedül maradtam. A ballagás után már telefonon sem kerestük egymást.

Először Lillát próbáltam meg felhívni, de a megszokott női hang közölte velem, hogy „a hívott szám nem kapcsolható”. Hasonlóra számítva hívtam fel Zoét is, de meglepetésemre a második csengés után egy kedves lányhang szólt bele a telefonba:

- Halló tessék? – Rögtön megismertem Zoé hangját, és elmosolyodtam.

- Hello, én Buday Zoét keresem.

- Én vagyok az, kivel beszélek? – kérdezte érdeklődve.

- Vass Niki vagyok! – mutatkoztam be, bár nem voltam benne biztos, hogy emlékszik rám. Általában egy jelentéktelen kis folt vagyok mások életében. Pár másodperc néma hallgatás után azonban lelkesen mondta:

- Jaj Niki, úristen, milyen rég hallottam rólad! Hogy vagy?

- Köszi, jól vagyok! – válaszoltam mosolyogva.

- Hogy-hogy felhívtál?

- Hát… szükségem lenne rád – vallottam be.

- Miben? – csodálkozott.

- Igazából pasiügy. Nem tudom, mit tegyek, teljesen tanácstalan vagyok!

- Mesélsz telefonba, vagy megpróbálunk egyeztetni egy találkozót? Nem tudom, hol laksz, ha esetleg valamikor fel tudnál jönni Pestre, ott megbeszélhetnénk – ajánlotta fel.

- Pesten lakok és bármikor ráérek! – mondtam mosolyogva.

- Hát akkor találkozzunk most! Mit szólnál egy kávéhoz? Mammut, vagy WestEnd? – kérdezte lelkesen.

- Hozzám a WestEnd közelebb van. Neked az jó?

- Már hogy ne lenne jó? Én elindulok most, aztán majd ott találkozunk. Szia! – köszönt el és lecsapta a telefont.

Gyors felkaptam magamra egy fekete csőfarmert, lila mintás pólóval, lila Converse tornacipővel és fekete bőrkabáttal, majd a fekete szegecses kistáskámba bedobáltam a szükséges dolgaimat és már indultam is.

Az épületbe belépve egyből megláttam Zoét, aki széles mosollyal integetett.

- Szia Niki! De megváltoztál! – köszöntött Zoé egy öleléssel.

- Te is sokat változtál! – mondtam mosolyogva. Igaza volt, tényleg sokat változtam, mióta utoljára találkoztunk. A fogszabályzómat már rég levették, rövidre nyírt hajam visszanőtt, és a műtét óta a szemüvegemet sem kell hordanom. Ő is megváltozott az évek alatt, de nem olyan jelentősen, mint én.

- Gyere, a Starbucks-ban elég sokan vannak, de szerintem még lesz azért hely – ragadott karon. Szerencsére volt még helyünk, mindketten Latte Macchiato-t ittunk, közben beszélgettünk.

- Na mesélj, mit csinálsz most? Munka? Suli? – érdeklődött, én pedig lesütöttem a szemem. 

- Hát, az érettségit letettem, de azóta se suli, se munka – mondtam őszintén, ő pedig megcsóválta a fejét. Régen mindig mondtam, hogy én semmit nem fogok csinálni, nincs semmi életcélom, majd apuék eltartanak, Zoé azonban mindig bíztatott, hogy tanuljak. – És te? Végeztél már a fősulin?

- Nem, azt pár hónap után abbahagytam, aztán jelentkeztem az orvosira. Most itt tanulok Pesten, már az utolsó évemet töltöm az egyetemen, aztán a rezidensi időszak után igazi orvos leszek – mesélte büszkén. Látszott rajta, hogy nem bánta meg a döntését és szereti amit csinál.

- Nahát, az tök jó! Gratulálok! – mondtam. Teljesen eltudtam őt képzelni fehér köpenyben, sztetoszkóppal a kezében.

- Köszönöm. Annyira hiányoztál! – mosolygott. – Na de térjünk a lényegre! Mi ez a pasiügy, ami miatt hívtál?

- Hát… hosszú lesz, de remélem, hogy tudsz tanácsot adni. Nem tudom, hogy mit tegyek. Nem rég beköltözött hozzám egy srác… - kezdtem bele és elmeséltem mindent. Azt, hogy először mennyire utáltam, aztán az első normális beszélgetésünket, a bulit és végül a ma reggelt. -… és azt mondta, hogy ő többet akar tőlem, de nem tudom, hogy én akarom-e ezt. – fejeztem be a beszámolót. Egyetlen dolgot hagytam csak ki az egészből, azt hogy Éder Krisztiánról van szó.

- Huh, hát ez tényleg nem könnyű dolog. Miért utáltad annyira először? – kérdezte.

- Hallottam már róla, és azt gondoltam, hogy egy nagyképű hülyegyerek, aki bohóckodásból él – magyaráztam őszintén.

- És kiderült, hogy egy kedves srác, akivel igenis lehet beszélgetni, és nem mellesleg helyes?

- Pontosan… de én nem szeretem. Nekem csak barát – mondtam halkan, elhaló hangon.

- Hát én nem ismerem ezt a srácot, és veled is nagyon régen találkoztam, de azt látom rajtad, hogy megváltoztál. Ha ennek köze van a lakótársadhoz, akkor az egyértelmű, hogy valamilyen szinten kötődsz hozzá – elgondolkodtam és tudtam, hogy igaza van. Mióta jóba lettünk nem járok olyan sokat bulizni inkább csak hallgatom, ahogy a másik szobába zenél, vagy megnézünk egy filmet. Talán igazi barátok lettünk, de semmi több.

- Azt hiszem, már tudom, mit fogok tenni! – mondtam mosolyogva, félig még a gondolataimba merülve.

- Akkor nyomás haza és mondd el neki! Aztán hívj ám fel, hogy mi volt! – kacsintott rám.

- Köszönöm, hogy számíthattam rád – öleltem meg búcsúzóul.

- Ugyan, semmiség! De ígérd meg, hogy hívni fogsz, és tartjuk a kapcsolatot!

- Ígérem! Szia! – köszöntem el, és eltökélten lépkedtem a kijárat felé. Tudtam, mit kell tennem, bár még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez a helyes döntés. 

8. fejezet – A csók

- Már megint bulizni mész? – kérdezte péntek este Krisztián, mikor meglátta, hogy készülődök.

- Minden pénteken szoktam menni, van, amikor szombaton is – magyaráztam és lenyeltem a szúrós megjegyzésem, miszerint neki ahhoz semmi köze. Igyekeztem tényleg megváltozni és kedvesebb lenni, de néha tényleg nagyon kiakasztott. Össze-vissza szórva hagyta a ruháit, többször megette a kajámat, hangoskodott a barátaival, vagy a folyamatos zenélése miatt nem tudtam aludni. Viszont egyre jobban türtőztettem magam, és már szinte egyáltalán nem veszekedtünk.

- Hová mész?

- Ide a sarki pub-ba.

- Tényleg? Lehet, hogy összefutunk, Tomikáékkal kimegyünk lazulni egyet! – mondta, közben meghallottuk a kapucsengő hangját. Krisztián beengedte az épp említett Tamást, aki két puszival köszöntött. Eléggé meglepődtem, hiszen még csak egyszer találkoztunk.

- Hú, Niki, de jól nézel ki! – nézett rajtam végig elismerően.

- Köszi, de most már szemeket le rólam! – mondtam hülyéskedve. Nevetett egyet, aztán bement Krisztián után a szobába. Én a fürdő felé vettem az irányt, hogy még egyszer leellenőrizzem a kinézetemet. Meg voltam magammal elégedve, pedig ritka az ilyen. A lilás fekete simulós szatén miniruha kiemelte az alakomat, a fekete pár centis sarkú cipő nagyon jól nézett ki a lábamon, és még kényelmes is volt. Hajamat copfba fogtam, a frufrumat pedig púposra feltűztem a fejem tetejére. Sminkből szokás szerint a füstöset választottam, azonban a feketéhez hozzácsempésztem egy kis lilát is. Megelégedve léptem ki a fürdőből és a kabátomat vettem fel, mikor megjelentek a fiúk.

- Ha vársz egy kicsit, akkor mehetünk együtt – ajánlotta fel Tamás, én pedig elfogadtam. Nem szeretek sötétben egyedül sétálni, bár a klub tőlünk csak 5 percnyire van gyalog.  

Mikor odaértünk rögtön a bárpult felé indultam, de Tomi és Krisztián két oldalról megfogták a kezem és a VIP szekció felé húztak. Nagyon sokat jártam ide, de a VIP részben még soha nem voltam. Teljesen máshogy nézett ki. A kényelmetlen székek helyett itt bőrfotelek és kanapék voltak, a fehér összekarcolt asztalok helyett, hol kisebb, hol nagyobb fekete, szinte használatlannak tűnő asztalokon voltak az italok. A fotelokon nagyrészt ismert sztárok, Krisztián rögtön a kezembe nyomott egy koktélt, és Bencéék asztalához vezettek.

- Hello haver! – pacsiztak le Bencével, Lolát pedig két puszival üdvözölték.

- Ő itt Niki, Kölyök lakótársa – mutatott be Tomika, miközben a koktélomat szürcsöltem, és a ’Kölyök’ megnevezés hatására majdnem ki is köptem.

- Kölyök? – néztem nevetve Krisztiánra, aki szégyenlősen elfordult.

Bence mellé ültem le és szinte rögtön beszélgetni kezdtünk. Nagyon kedves srác és szinte minden témáról lehetett vele beszélgetni. Meg persze a kinézete sem hátrányos. Tamás Lolával beszélgetett, Krisztián pedig csendben ült és Bencét meg engem nézett, közben már a sokadik pohár piáját itta.

- Nem táncolunk Niki? – kérdezte hirtelen. Bólintottam és a tánctér felé mentünk. Mindketten elmosolyodtunk, mikor a DJ pont a Halenda remixelt verzióját kezdte játszani. Végigtáncoltuk az egész számot, és meglepődtem, hogy ennyire jól táncolt, valamiért nem néztem ki belőle. A végére már nagyon közel voltunk egymáshoz, testünk többször összeért, a kezemet is többször megfogta. Mikor vége lett a számnak az asztal felé indultam, de Krisztián elkapta a kezem és magához rántott. Kezét a derekamra rakta és mélyen a szemembe nézett. 

Egy darabig csak így álltunk, aztán ő lépett. Arcát egyre közelebb tolta az enyémhez, míg végül összeért a szánk. Először visszacsókoltam, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mit csinálunk, ellöktem magamtól és a kabátomat felvéve kirohantam, egyenesen haza. Krisztián egy darabig még jött utánam, aztán visszament a klubba. Otthon egyből a fürdőbe mentem és vettem egy forró zuhanyt. Pizsamába, pattogatott kukoricával és kólával a kezemben ültem le a nappaliban a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, hogy eltereljem a gondolataimat. Family Guy-t kezdtem el nézni, aminek a poénjain jókat kuncogtam és szinte elfelejtve az este történteket, mosollyal az arcomon aludtam el. Az álmom viszont nem hagyta, hogy elfelejtsem. Újra a klubban voltam, Krisztiánnal táncoltam. A végén megcsókolt, én pedig hiába ellenkeztem, nem tudtam eltolni magamtól. Már folytak a könnyeim, de nem engedett el.

Kipattantak a szemeim és lihegve bámultam a plafont. Csak álom volt. A Nap már felkelt és bevilágította az egész szobát. A tévé ki volt kapcsolva, én pedig egy pokróccal voltam betakarva. Ezek szerint Krisztián észrevette, hogy elaludtam a kanapén. Ez nagyon aranyos volt tőle, ezért úgy döntöttem, meglepem egy reggelivel. Már felöltözve lépkedtem a konyhába, ahol nagy meglepetésemre a konyhaasztalnál ült előtte két szendviccsel.

- Jó reggelt! Készítettem neked reggelit – mutatott a szenyákra mosolyogva.

- De jó, köszönöm! – hálálkodtam és nekiálltam enni.

- Azt hiszem beszélnünk kellene – mondta halkan. Éreztem, hogy valami lesz, nem szokása csak úgy reggelit készíteni.

- Hallgatlak! – mondtam semlegesen és vártam, hogy beszéljen, de pár percig ült és csak a kezét bámulta, majd vett egy mély levegőt és belekezdett:

- Mikor először megláttalak, már akkor megtetszettél, de először azt hittem semmi esélyem nálad, hisz mindenbe belekötöttél. Aztán mikor megnyíltál előttem és beszélgettünk, megint reménykedni kezdtem… - beszélt még mindig a kezét nézve, végül rám nézett. – Én többet szeretnék tőled, Niki, de úgy látom ez lehetetlen a részedről – mondta szomorúan. Nem válaszoltam, csak a tányéron lévő szendvics maradékot néztem. Az étvágyam teljesen elment, megszólalni nem tudtam, ő pedig megunta és elment. Össze voltam zavarodva elég rendesen, nem értettem semmit, és azt sem tudtam, hogy mit akarok. Ki akartam szaladni a világból és érzelmek nélkül tovább élni. 

7. fejezet – A majdnem csók

A klubba belépve elfogott az ismerős érzés. Mióta Krisztián beköltözött szinte egyszer sem voltam bulizni, de úgy gondoltam itt az idő a szórakozásra. Fekete feszülős felső és egy rövidnadrág, valamint egy fekete magas sarkú cipő volt rajtam, hajamat pedig feltupíroztam. Vettem egy nagy levegőt és beléptem. Szokás szerint a bárpulthoz mentem, és egy málnás fütyülőssel kezdtem. Nem sokkal később odajött hozzám Márk és Eszti, akikkel mindig itt bulizok. Többen azt gondolják, hogy barátok vagyunk, de csak bulizni szoktunk együtt, egyébként szinte semmit sem tudunk egymásról. Márk 22 éves és egyetemre jár, Eszti pedig 19 és dolgozik valahol. Ennyit tudok róluk, de a hétvégéket mindig együtt töltjük, ez a hely, már szinte törzshelyünk.

- Szia Niki! Rég láttunk erre! – mosolygott rám Márk és kért nekünk egy-egy koktélt, magának pedig egy korsó sört, majd megkínált cigivel. Nem dohányzom, de bulikban néha rágyújtok, és most is elfogadtam.

- Ja, új lakótársam van és volt egy kis zűr meg ilyenek, de visszatértem!

- Ennek örülök. Ki jön táncolni? – kérdezte Eszti és elindult a parkett felé. Egy utolsót még beleszívtam a cigibe és elnyomtam, bár még csak félig volt elszívva. Megittam a koktélom utolsó kortyait és utánamentem.

***

Hirtelen kiugrottam az ágyból és szédelegve a fürdőbe rohantam. A WC fölé görnyedve elvégeztem a dolgomat, majd kerestem fájdalomcsillapítót és vizet. Visszafeküdtem az ágyamba és bekapcsoltam a tévét, ami max hangerőn volt. Határozottan nem tett jót a fejfájásomnak.

- Hé, Niki! Jól vagy? – hallottam Krisztián hangját az ajtóm elől.

- Aha! – nyögtem ki nagy nehezen. Benyitott a szobámba és mikor meglátta, hogy hogy nézek ki elkezdett röhögni.

- Ezt neked hoztam, bár ahogy elnézem, most nem kéred – mondta és elővett a zsebéből egy Milka csokit.

- Jé, köszi! – mondtam mosolyogva és leraktam az asztalomra. Igaza volt, most nem kívántam.

- Amúgy azért jöttem, mert elmegyek vásárolni. Hozzak neked valamit?

- Inkább elmegyek én is. Persze, csak ha nem baj.

- Már hogy lenne baj? Gyere csak! Öh… mennyi ideig tart, míg összeszeded magad? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán.

- Nem fog sokáig tartani, nyugi. – mondtam és bezárkóztam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy csőfarmert és egy barna felsőt. Összefogtam a hajam, fogat mostam, egy kis smink és már kész is voltam. A fájdalomcsillapító megtette a hatását, már nem fájt a fejem és a hányinger is elmúlt szerencsére.

Mikor kiléptem a fürdőből, és megláttam Krisztiánt elnevettem magam.

- Ennyire álcázni akarod magad? – kérdeztem. Sapka volt rajta, amire felhúzta még a csuklyát is, valamint szemét napszemüveggel takarta.

- Sálat is akartam felvenni, de akkor szerintem terroristának néztek volna – mondta ő is nevetve és elindultunk. – Nem akarom, hogy felismerjenek. Néha nekem is kell egy kis nyugi.

- Ez érthető – mondtam.

*** Krisztián szemszöge ***

Elment mellettünk egy fiatal lány, de úgy láttam, hogy nem ismert meg. Szerencsére. Semmi kedvem nem volt fél órát autogram osztással tölteni. Szerettem a rajongóimat, de ezt ők is igazán megérthetnék. Az út túloldaláról néhány lány nagyon nézett minket. Az egyik lökte felénk a másikat, hogy jöjjön ide. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, hát fogtam magam és Nikit a ház falához szorítottam, kezem a szájára raktam és úgy csináltam, mintha megcsókolnám. El akart tolni magától, de a szemébe néztem és azt hiszem megértette. A szemem sarkából láttam, hogy a lányok elindultak és mikor befordultak a sarkon elengedtem Nikit.

- Te mégis mi a jó Istent csináltál? – fakadt ki.

- Ne haragudj, de azok a lányok azt hiszem felismertek, akik az előbb ott voltak és jobb ötlet nem jutott eszembe – mentegetőztem. Nem akartam ezzel elrontani mindent.

- Oké, de legközelebb szólhatnál, mielőtt ilyet teszel!

*** Niki szemszöge ***

Először megijedtem, mikor Krisztián a falhoz nyomott, nem értettem, mit csinál. Aztán, mikor megláttam a felénk közeledő lányokat, megértettem, hogy miattuk tesz úgy, mintha megcsókolna. El akartam tolni magamtól, mikor hátat fordítottak a lányok, de nem hagyta. Furcsa érzés volt, hogy olyan közel volt hozzám, de élveztem. Nem tudom, mi történt velem, de nagyon jó volt, mikor hozzám simult, és kicsit csalódott voltam, mikor elhúzódott tőlem. Mi történik velem? Érdekes érzés volt, és nagyon nem tetszett…