Bontsuk a formát, kezdjünk egy új korszakot :)

Sziasztok!

Hát immár a második történetemet is befejeztem, ezt is csak nektek köszönhetem. Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastatok, írtatok twitteren, és főleg köszönöm, ha ide a blogra írtatok kommentet. Kicsit hosszabbra terveztem ezt a történetet, de ez lett belőle. Igazából én nem vagyok annyira megelégedve magammal, mint ahogy ti meg vagytok velem (legalábbis én úgy érzem, hogy ti azért meg vagytok). Sőt, már feltettem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán miért vannak olvasóim? Aztán úgy döntöttem, inkább nem gondolkozom rajta, a lényeg, hogy vagytok. <3

Szóval, gondolom, és a visszajelzésekből tudom is, hogy az izgat titeket, mi lesz a továbbiakban. És akkor most mondom Fanninak, Katának, Ivettnek, Ivett barátnőjének, Kittinek, Redzsinek és Névtelennek, meg mindenkinek aki arra számított,  hogy egy jövőlátó veszett el bennetek!

Igen, hölgyeim és hölgyeim (kétlem, hogy fiúk is olvasnának) LESZ MÁSODIK ÉVAD!

Ez volt a jó hír, most pedig jön a rossz. Már elég sokat szenvedtem nektek, úgyhogy tudjátok, hogy érettségizek németből. Mivel úgy érzem az írásbeli nem sikerült túl jól, nagyon rá akarok gyúrni a szóbelire. Éppen ezért szeretném, ha megértenétek, hogy csak a szóbeli (június 21. vagy 22.) után kezdenék neki. Először úgy gondoltam, hogy 2 hét szünetet fogok tartani, viszont akkor már annyira idegroncs leszek, hogy mindenki jobban jár, ha csak a szóbeli után kezdem. Még amúgy sem tudom pontosan, hogy mi legyen a második évadban, szóval amúgy is kell egy kis gondolkodási idő. Cserébe tudok ajánlani hosszabb fejezeteket, de kb. ugyanolyan gyakorisággal, mint most. És még egy kérésem lenne. Imádlak titeket, imádom, hogy olvastok, de légy szíves értsétek meg, hogy az érettségi nagyon fontos és ne „könyörögjetek” előbbi kezdésért, és ne hívjatok gonosznak, ha azt mondom nem. Az írást hobbiból csinálom. Szeretek írni, és nagyon fontos nekem az írás, de az érettségin a jövőm és az életem múlik, azért az fontosabb.

Köszönöm a megértést, és akkor Június 22-én, vagy 23-án FURCSA HÉTKÖZNAPOK II. ÉVAD! Lehet, hogy kitalálok majd valamit, hogy ne szabaduljatok meg majdnem egy hónapra tőlem, majd meglátom mennyi időm lesz! :)

Imádlak titeket! <3 

Réka

UI: Még nem döntöttem el, hogy happy end vagy depi end lesz a második évad vége, úgyhogy… :DDD

36. fejezet – Búcsú

***Niki szemszöge***

Otthonról rögtön felhívtam Marcellt és elfogadtam az ajánlatot, valamint megkérdeztem, hogy tud-e hamarabbi jegyet szerezni. Pár perc múlva vissza is hívott, hogy nagy nehezen, de talált egy jegyet a holnapi gépre. Ezután felhívtam Zoét, aki még este átjött és elbúcsúztunk egymástól.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte szomorú szemekkel.

- Igen. El kell mennem – jelentettem ki határozottan.

- És mi lesz Krisztiánnal?

- Ez az egész kapcsolatunk egy veszett ügy volt. Mindenki ellenünk fordult, el akartak minket szakítani egymástól, ennek így semmi értelme – magyaráztam. Utoljára még megöleltük egymást és el kellett mennie. Fáradtan feküdtem le az ágyba, és bár még sokáig forgolódtam, éjfél körül azért sikerült elaludni.

Másnap reggel elővettem a bőröndjeimet, és belepakoltam az összes ruhámat, majd lassan az íróasztalomról is összeszedtem a cuccaimat. Utoljára a képkeretet hagytam, amin Krisztiánnal ketten voltunk. Az ágyra ültem és elkezdtek folyni a könnyeim. Rossz volt rá, vagy inkább ránk gondolni. Rossz volt, hogy tudtam, egy évig nem fogom látni.

- Kicsim, mi a baj? Mit csinálsz? – jött be a szobába Krisztián és átkarolt. Észre sem vettem, mikor hazaért.

- Mondanom kell valamit… én elmegyek.

- Mégis hová? És mikor jössz vissza? – kérdezte ijedten és körbenézett a szobában. Mikor látta, hogy üres a szekrényem, mindenem el van pakolva, még jobban elsápadt.

- Leghamarabb egy év múlva, de az is lehet, hogy tovább maradok. Tokióban – mondtam halkan és már szinte zokogtam.

- Szóval elhagysz?

- Én szeretlek Krisztián, de ez se neked, se nekem nem jó így!

- Mi nem jó? Nekem minden jó volt eddig, voltak kis problémáink, az tény, de mindent megoldottunk…

- Kis probléma? – vágtam a szavába. – A menedzsered szövetkezett a barátaimmal, hogy tegyék tönkre a kapcsolatunkat. Szinte egy embertől sem hallottam azt, hogy örülne nekünk, mindenki csak ellenünk van! – kiabáltam zokogva, és a kezembe temettem az arcom. Krisz vigasztalt, simogatta a hátam, de nem tudtam abbahagyni a sírást. – Most elmegyek, egy év lesz mindkettőnknek, hogy végiggondoljuk a dolgokat, és majd meglátjuk, mi lesz. Persze, nem várom el, hogy ne legyen barátnőd, hisz nem biztos, hogy egyáltalán valaha még visszajövök…

- Soha nem tudnék mást szeretni – vágott a szavamba, én pedig halványan elmosolyodtam. Jó volt ezt hallani. Felálltam, kibújtam az öleléséből és felvettem a bőröndjeimet.  – Most hová mész? – kérdezte meglepetten.

- Az előbb mondtam Krisztián, hogy elmegyek…

- De most? – kérdezte könnyes szemekkel. Bólintottam és a csomagjaimat cipelve kiléptem az ajtón. Még egyszer utoljára körülnéztem, és utoljára átgondoltam mindent. Biztos ezt akarom? Itt hagyom a családom, Zoét, és Krisztiánt, egyik napról a másikra. Aztán ismét rádöbbentem, hogy tényleg ezt kell tennem, nem kell rajta többet gondolkoznom, így lesz jó.

Szörnyen hosszúnak tűnt az út otthonról a repülőtérig. Már a felszállópályánál sétáltam a gép felé, mikor meghallottam, hogy valaki fut utánam.

- Miért jöttél utánam? Miért nehezíted meg az elválást? – kiabáltam Krisztiánra.

- Ne menj el, kérlek! Leváltom Orsit, keresek más menedzsert magamnak, sőt abbahagyom az éneklést és elköltözünk vidékre, ha azt szeretnéd, csak ne menj el! – mondta és neki is folytak a könnyek a szeméből. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, nem számítottam arra, hogy sírni fog. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról, majd mikor indulni készültem elkapta a kezem, és megcsókolt. Perceken keresztül csókolóztunk, kizártunk a külvilágot, majd elváltunk egymástól és a gép felé indultam.

- Viszlát Krisztián! Szeretlek! – tátogtam a repülőgép ajtajából, és leültem a helyemre. A gép felszállt én pedig magam mögött hagytam az eddigi életem. A szüleimet, a legjobb barátnőmet és azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Nem tudtam, hogy mi vár rám a világ másik végén, hogy jobb lesz-e, mint most, de úgy éreztem, jól döntöttem. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, a szememből és magam mögött hagytam az „előző életemet” az összes fájdalommal, szomorúsággal, örömmel együtt és kíváncsian vártam, mit tartogat számomra a jövő. 

VÉGE

35. fejezet – A búcsú

***Krisztián szemszöge***

Tegnap csúnyán összekaptunk Orsival, és ezt Niki is meghallotta, ráadásul rajta veszekedtünk. Én meg ahelyett, hogy elmondtam volna neki mindent, szó nélkül otthagytam. Egy barom vagyok. Az ablakból láttam, hogy a lakásunk felé indul, így én is arrafelé tartottam. Meg akartam magyarázni mindent, és elmondani neki, hogy bár sokan ellenzik a kapcsolatunkat, én küzdök érte… küzdök értünk. Már a lépcsőházban hallottam, hogy nagyon hangosan szól a zene, pontosabban a New Wave.

Régóta nem vagy, és nem is leszel már

Együtt miénk volt az egész kisszobám

Kereslek másban, van, hogy látlak, van, hogy nem

De senki mellett nem vagyok, ki akkor lehettem…

Mikor beléptem a lakásba, az előszobában bőröndökkel találtam szembe magam. Ugye nem? Rögtön Niki szobájába mentem, a szekrénye nyitva volt, üresen állt, az íróasztalról eltűntek a kis csecse-becsék, ő pedig az ágyon ült és sírt. Zokogott.

- Kicsim, mi a baj? Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, odafutottam hozzá, és átkaroltam.

- Mondanom kell valamit… én elmegyek.

- Mégis hová? És mikor jössz vissza? – kérdeztem ijedten.

- Leghamarabb egy év múlva, de az is lehet, hogy tovább maradok. Tokióban – mondta ki, én pedig az ágyra roskadtam. Tokió…

- Szóval elhagysz?

- Én szeretlek Krisztián, de ez se neked, se nekem nem jó így! – A könnyei folytak, a szeméből, majd végig az arcán, végül a pólójára cseppentek. Nekem sem kellett sok ahhoz, hogy elsírjam magam.

- Mi nem jó? Nekem minden jó volt eddig, voltak kis problémáink, az tény, de mindent megoldottunk…

- Kis probléma? – vágott a szavamba. – A menedzsered szövetkezett a barátaimmal, hogy tegyék tönkre a kapcsolatunkat. Szinte egy embertől sem hallottam azt, hogy örülne nekünk, mindenki csak ellenünk van! – kiabálta zokogva, és a kezébe temette az arcát. – Most elmegyek, egye év lesz mindkettőnknek, hogy végiggondoljuk a dolgokat, és majd meglátjuk, mi lesz. Persze, nem várom el, hogy ne legyen barátnőd, hisz nem biztos, hogy egyáltalán valaha még visszajövök…

- Soha nem tudnék mást szeretni – vágtam most én a szavába. Nem hiszem el, hogy egyik pillanatról a másikra képes itt hagyni. Engem, a családját, Zoét, az életét… Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, teljes volt az üresség. Niki felállt, a szobájában lévő csomagokat felvette és kivitte a többihez. – Most hová mész? – kérdeztem.

- Az előbb mondtam Krisztián, hogy elmegyek…

- De most? – kérdeztem, a szemeim már megteltek könnyel. Ő bólintott és a csomagjait cipelve kilépett az ajtón. Még egyszer utoljára körülnézett, majd hátat fordított. Mikor beszállt a kocsiba, rájöttem, hogy utána kell mennem. Nem hagyhatom, hogy elmenjen, legalábbis ne így. A repülőtéren már a gép felé ment, mikor utolértem.

- Miért jöttél utánam? Miért nehezíted meg az elválást?

- Ne menj el, kérlek! Leváltom Orsit, keresek más menedzsert magamnak, sőt abbahagyom az éneklést és elköltözünk vidékre, ha azt szeretnéd, csak ne menj el! – mondtam és már nekem is folytak a könnyeim. Utáltam sírni, főleg ha azt mások is látták, de most nem bírtam visszatartani. Épp most veszítem el az életem. Niki közelebb jött, letörölte a könnycseppeket az arcomról és felszállni készült, de magamhoz húztam és megcsókoltam. Perceken keresztül csókolóztunk, kizártunk a külvilágot, de Niki eltolt magától.

- Viszlát Krisztián! – mondta, majd a gép felé futott. – Szeretlek! – tátogta a repülőgép ajtajában állva, majd meg sem várva a válaszomat eltűnt az ajtó mögött. Hatalmas ürességet éreztem a szívem helyén, nem érdekelt, hogy az egész repülőtér látta, zokogva néztem, ahogy felszállt Niki gépe, és itt hagyott maga mögött mindent. Egy üres szobát, egy igaz barátot, rengeteg gyönyörű emléket, és egy hatalmas lyukat a szívemben.

34. fejezet – Otthon

- Kislányom! – ugrott anya a nyakamba, mikor beléptem az előszobába, majd apa is követte a példáját. – Úgy hiányoztál.

- Ti is nekem! – mondtam és felvittem a cuccaimat a szobámba. Gondterhelten feküdtem végig az ágyamon, és elgondolkoztam. A diákéveim sem voltak felhőtlenek, de könnyebbek voltak, mint most. Szerettem volna visszamenni az időben, hogy kijavíthassam az elkövetett hibáimat, és akkor talán nem lennék most ekkora választás előtt. Mert igen, elgondolkoztam rajta, hogy talán el kellene mennem Tokióba. Most annyira hosszúnak tűnik az az egy év, amit kint töltenék, de lehet, hogy a kapcsolatunknak Krisztiánnal pont ez kellene. Egy kis szünet. Viszont szeretem őt, és nem bírnám itt hagyni, de attól is félek, ha maradok, később megbánom.

- Nem jössz, Niki? – jött be a szobámba anyu, és leült az ágy szélére. – Mi a baj? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.

- Kaptam egy ajánlatot, hogy egy évig dolgozzak Tokióban, de nem tudom, hogy itt bírom-e hagyni Krisztiánt. Vagy hogy elmenjek, ne menjek… - hadartam és a kezembe temettem az arcom. Anya sóhajtott egyet és simogatni kezdte a hátam.

- Jaj, kicsim. Indulj ki abból, hogy miért gondolkozol rajta. Én nem akarlak elszakítani a barátodtól, de talán mégsem annyira fontos neked, ha ennyire nem tudsz dönteni. Talán, ha igazán szeretnéd nem is gondoltál volna az utazásra, hanem rögtön nemet mondasz – Elgondolkodtató volt, amit mondott, és igaza is volt. Az egyik részem maradt volna, hogy Krisztiánnal boldog lehessen, a másik részem pedig menni akart szerencsét próbálni, hátrahagyva a múltat. Abban biztos voltam, hogy szeretem Krisztiánt, de vajon kötődöm-e hozzá annyira, hogy kihagyjam ezt a nagy lehetőséget?

- Szeretem Krisztiánt. Nem fogok elutazni! – jelentettem ki, és lementem ebédelni. Később Krisztián felhívott, hogy vissza kellett mennie Pestre, így holnap tudnánk találkozni.

- Apa reggel fel tud vinni, hová menjek?

- Gyere Szakoshoz, stúdióba, most nem otthon alszom, hanem itt! Hiányzol és nagyon várlak! – mondta, majd megszakítottuk a hívást.

***

Reggel korán keltünk, hogy minél előbb el tudjunk indulni. Úgy döntöttem, hogy nem fogok szólni Krisztiánnak a munkaajánlatról, inkább felhívom majd Marcellt és egyszerűen lemondom. Nem kell róla tudnia.

- Szia! Krisztián itt van, ugye? – kérdeztem az álmos tekintetű Szakostól, aki kinyitotta az ajtót.

- Helló! Igen, itt van. A folyosó végén fordulj jobbra és ott szintén jobbra a második ajtó! – magyarázta, én pedig meg is találtam azt a bizonyos ajtót. Bentről veszekedés hangja szűrődött ki, ezért nem nyitottam be, csak füleltem.

- …nem törődsz az érzéseimmel! - Ezt Krisztián mondta, hangja indulatos volt.

- Miért nem veszed észre, hogy ez a lány rossz hatással van rád? Mióta együtt vagytok, elkésel a megbeszélésekről, a rajongóiddal is alig törődsz… - hallottam meg Orsi hangját.

- Mert végre van egy lány az életemben, aki fontosabb számomra a karrieremnél! – kiabálta Krisz.

- Tönkre teszi a karrieredet Krisztián! Mindent, amit eddig tettél feláldoznád érte? Hosszú évek izzadságát? – Krisztián nem válaszolt, hanem kirontott az ajtón, egyenesen nekem, így mindketten a földön kötöttünk ki. Orsi forgatta a szemeit, mikor meglátott, Krisztián arca pedig rengeteg érzelmet tükrözött. Szomorú, csalódott, dühös, boldog… szerintem ő sem tudta, mit érez. Nem szólt semmit, csak felállt, és elment, otthagyott Orsival kettesben.

- Miért utálsz ennyire? – kérdeztem tőle, és felálltam.

- Ugyan, én nem utállak! Csak annyit kérek, hogy hagyd békén Krisztiánt, mert mióta ismer téged, azóta szinte teljesen hasznavehetetlen – vágta a képembe, majd hátrafordult és elment a másik irányba. Ez a szituáció ráébresztett arra, hogy mit kell tennem. Tudtam, hogy fel kell hívnom Marcellt, azt is tudtam, mit kell mondanom, és hogy mit kell tennem. Kicsit megkönnyebbülten léptem ki Szakos lakásából, majd a házból, kitöröltem a könnycseppet a szememből és a lakásunk felé indultam.

33. fejezet – Ajánlat

Krisztiánnal sokáig búcsúzkodtunk, nem vagyunk hozzászokva, hogy hosszú ideig nem tudunk találkozni. Ő már huszonötödikén korán elindult, hogy közösen indulhassanak Debrecenbe, én pedig csak huszonhatodikán délelőttre terveztem az indulást. Délután felhívott Eszti, hogy menjek át hozzá és tartsunk egy csajos estét. Csodálkoztam, hogy meghívott, hisz annyira azért sosem voltunk jóba, de örömmel elfogadtam a meghívást. Este hatkor jó sok chips-szel, sütivel, energiaitallal felpakolva csengettem be hozzá, ő pedig széles mosollyal nyitott ajtót.

- Hellóka! – köszönt, majd adott két puszit. A nappalijába vezetett, oda telepedtünk le. Kicsit szűkös helyiség volt, egy fotellel, kanapéval és tévével. A kanapéra ültünk, Eszti pedig rögtön kérdezett. – Mi van Krisztiánnal?

- Öhm, mi lenne? Jól megvagyunk – mondtam értetlenül.

- Megbocsátottad, hogy otthagyott egyedül a buliba?

- Persze. Kiderült, hogy a karácsonyi ajándékom miatt kellett lelépnie, semmi komoly. Megbeszéltük, minden rendben – mosolyogtam. Fintorgott egyet, majd folytatta a kikérdezést.

- És az SMS-ekkel mi van?

- Honnan tudsz az SMS-ekről? – kérdeztem elképedve, mire ő elsápadt, és lesütötte a szemeit.

- Én csak…

- Te voltál? Vagyis ti voltatok Márkkal, igaz? – Nem válaszolt, csak bólintott, én pedig egyszerre voltam szomorú és ideges. Miért akarják tönkretenni a kapcsolatomat a barátaim? – Miért?

- Jól van, most már mindegy, elmondok mindent. Orsi kért meg minket. Azért hívta el akkor Krisztiánt, hogy valahogy meg tudjuk szerezni a telefonodat. Szerencsére pont a pulton volt, és mikor ittad a koktélod, Márk gyorsan zsebre rakta. Kérlek, ne haragudj ránk, de Orsit nem tudtuk máshogy lekoptatni magunkról. Meg amúgy is teljesen elszakított tőlünk Krisztián… – mondta és lehetett látni, hogy tényleg szégyelli magát a történtek miatt. 

- Orsi? Honnan ismeritek Orsit?

- Régen Márkkal összejártak. Valahonnan megtudta, hogy ismerünk téged, és teljesen ránk szállt. Baromi idegesítő volt… - Nem akartam elhinni, amit hallottam, nem feltételeztem volna róluk. És igaza volt Krisztiánnak, én pedig emiatt veszekedtem vele. Nagyon rosszul éreztem magam, így felkaptam a táskám, és köszönés nélkül kirohantam az ajtón. Nem érdekelt többé Eszti és Márk, nem érdekelt, hogy Orsi szinte kényszerítette őket, akkor is megtették. Nagy szükségem lett volna most Krisztiánra és nagyon rossz volt, hogy üres lakásba mentem haza, nem tudtam átölelni. Próbáltam hívni, de a telefont sem vette fel. Otthon egyből az ágyamba feküdtem, de nem aludtam el, csak bámultam, hol a plafonra, hol ki az ablakon. Már épp majdnem elaludtam, amikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Krisztián az így csalódott voltam, mikor Marcell hangját hallottam meg.

- Úristen Niki, van egy csodás hírem! Ki fogsz ugrani a bőrödből, ha meghallod! – kiabált a telefonba köszönés nélkül.

- Az jó, szükségem van egy kis boldogságra.

- Szóval. Szereztem neked munkát. Egy teljes évre. Állandó fizuval, csak néhány divatbemutatón és fotózáson kell részt venned, a többi nyaralás lesz. Mindent áll az ügynökség. Irány Tokió, kislány! – Az utolsó mondatnál ledermedtem.

- Tokió? Micsoda?

- Így igaz! Csaknem 10.000 km-rel arrébb is hallottak rólad. Ötven lány közül választottak ki téged, és már a jövő héten várnak! 30-án indul a géped! – kiabálta a telefonba, nekem meg kattogott az agyam.

- Sajnálom Marcell, de ez nem fog menni! Nem várhatod el, hogy egy évig 10.000 km távolságra legyek, a családomtól, a barátaimtól és a szerelmemtől. Nagyon csábító az ajánlat, de nekem itt az életem, nem hagyhatok itt mindenkit.

- Hm… azért szerintem gondold át! A hangodból ítélve nem vagy jó passzban, talán meggondolod magad. Mindenesetre péntek délutánig döntsd el, hogy biztosan maradni akarsz-e. – mondta, már cseppet sem lelkesen, inkább csalódott hangon.

- Rendben! Szia! – köszöntem el, és leraktam. Nem sokkal később elaludtam és repülőgépekkel, ismeretlen házakkal, emberekkel álmodtam.

32. fejezet - Meglepetés

- Helló Niki! – kiabált bele a szokásos életvidám hangjával Marcell a telefonba.

- Szia Marcell! – ásítottam, és megdörzsöltem a szemeimet. Utáltam telefoncsörgésre ébredni, de a „főnökömnek” szokása korán reggel hívni, nem zavarja, hogy én még aludni szeretnék.

- Van egy nagyon jó hírem. Tudod mit, még nem árulom el, majd ha biztos lesz, akkor! A lényeg, hogy még karácsony előtt, vagyis a héten kéne csinálnunk egy fotósorozatot. Mikor érsz rá? – hadarta, én pedig alig bírtam felfogni, hogy miről is beszél.

- Nekem bármikor jó – vontam meg a vállam.

- Az remek! Akkor gyere most! Hallom a hangodon, hogy most keltél, szedd össze magad, aztán gyere a stúdióba! Ott tali! Puszika! – mondta, és lerakta a telefont. Nagy nehezen összeszedtem magam, és elmentem a fotózásra. Japán stílusú képeket csináltam, de Marcell egy kérdésre sem válaszolt, hogy miért, minek, kinek? Minden kérdésemre az volt a válasza, hogy „mindent megtudsz a maga idején!” hozzá sejtelmesen mosolygott. Délután egyedül voltam, a lakást díszítgettem. Közös programnak terveztük Krisztiánnal, de egészen estig nem ért haza. Az ablakokba világítós díszeket tettem, amiket még otthonról hoztam el, mikor Pestre költöztem. A nappaliban és a konyhában lévő asztalra egy-egy kis mécses tartót tettem, ami hangulatossá tette a helyiségeket. Az előszobába felakasztottam néhány csillagot és úgy éreztem, ennyi elég is, nem akartam túldíszíteni a lakást. Este már elaludtam, mikor Krisztián hazajött, csak arra ébredtem fel, mikor bemászott mellém. Most azonban nem bújtam hozzá, hanem az ágy másik felébe húzódva a takaróm sarkát öleltem.

*** Pár nappal később ***

- Jó reggelt, Drágám! Boldog karácsonyt! – adott egy puszit az arcomra Krisztián, és egy tálcát rakott az ölembe, tele finomságokkal.

- Jaj, köszönöm! – csillant fel a szemem, majd egy rövid csók után nekiálltunk enni. Még a délelőtt folyamán feldíszítettük a karácsonyfát, majd délután átadtuk egymásnak az ajándékokat. Először én adtam neki a szépen becsomagolt kis dobozkát. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb ajándék, ami hasznos, és örülni is fog neki, míg végül egy fekete Police órát választottam.

- Ez nagyon szép! – nézte csillogó szemekkel az órát. – Köszönöm! – ölelt át, majd megcsókolt. – Most én jövök. Fordulj meg és csukd be a szemed! – mosolygott rám, én pedig úgy tettem, ahogy ő mondta. Pár másodpercig zacskóval zörgött, majd valami hideget éreztem a nyakamnál. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy gyönyörű szép ezüst medálos nyakláncot

- Ez gyönyörű! – néztem rá könnyes szemekkel és megcsókoltam.

- Látod, ha nem tűntünk volna el Orsival azon az estén, mikor bulizni voltunk, nem lenne meg ez a nyaklánc! – mosolygott, én pedig értetlenül néztem rá. – Külföldről kellett rendelni, és volt egy kis hiba a rendelésben, amit minél hamarabb javítani kellett.

- És Orsi miért segített?

- Mert azt hitte, neki rendeltem valamit – nevetett, és én is elnevettem magam.

Délután egymást átölelve néztük a karácsonyi műsort, míg nem csörgött Krisztián telefonja. Miután lerakta lesütött szemekkel nézett rám.

- Van egy rossz hírem – mondta, én pedig kérdőn néztem rá. – Anyu hívott, hogy holnap mégsem tudunk menni, mert elutaznak Debrecenbe a Gábor egyik barátjához.

- Az én szüleim se érnek rá holnap. Csak 26-án tudunk hozzájuk menni.

- Akkor elmarad a bemutatkozás szerintem. Holnap még együtt tudunk lenni, aztán mindketten elmegyünk a saját szüleinkhez – vázolta az egyetlen jó megoldást Krisz, mire én bólintottam. – Ne legyél szomorú.

- De nekünk sosem jön össze semmi, úgy ahogy eltervezzük – mondtam szomorúan, mire ő átölelt.

- Mégis meg tudunk mindent oldani. Te mikor jössz haza tőletek?

- Majd csak 30-án, hacsak nem lesz fotózásom. Addig nem fogom kibírni nélküled.

- Majd megoldjuk, rendben? Ha tudok, lemegyek hozzátok, meglátjuk mennyi dolgom lesz! És akkor egyik nap akár hozzánk is elmehetünk! – próbált vigasztalni, mire megint csak bólintottam, jelezve, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a tervvel. 

31. fejezet – Telefon

- Hogy érted azt, hogy nincs meg a telefonod? – sápadt el Krisztián.

- Hogy lehet érteni? Nincs meg, nem találom, eltűnt, felszívódott… - soroltam idegesen.

- Jó, de hogyan?

- Hát azt én is szeretném tudni… nem emlékszem sok mindenre – fogtam a fejem és leültem az ágyra. Úgy terveztem, hogy ha hazajön kérdőre vonom a tegnap este miatt, de a telefonom most jobban érdekelt. Rengeteg dolgot tároltam rajta, nagyon sok telefonszám, jegyzet, és fontos SMS volt benne. – Mikor megjelent Márk és Eszti, akkor még meg volt, az biztos. Utána nem tudom, hová tettem, csak később hirtelen felpattantam és eljöttem. Lehet, hogy ott hagytam a pulton, és valaki szórakozott vele.

- Ez a Márk meg Eszti nem az ivós cimboráid voltak?

- De, velük jártam régen bulizni – mondtam, bár nem értettem, miért olyan lényeges.

- Szerintem ők voltak.

- A barátaimat gyanúsítod? – kérdeztem idegesen. – Nem gondolod, hogy ez bunkóság? Rengetegen ott voltak, lehetett bárki, és te rögtön rájuk kened! – kiabáltam.

- Hát én kinézem belőlük. Csak rájuk kell nézni… - mondta teljesen természetesen.

- És mi van Orsival? Miért tűntetek el úgy este, hogy még elköszönni sem voltál képes? – Nem akartam felhozni a témát, de nagyon felhúzott. Kicsit gondolkozott, hogy mint mondjon, aztán megszólalt:

- Fontos volt, hidd el! Nem mondhatom el egyenlőre, de tényleg nagyon fontos volt! – esküdözött, és úgy tűnt tényleg igaza volt, de Márkék bogarat ültettek a fülembe és nem hagyott nyugodni a dolog. Nem szóltam semmit, csak kimentem a szobából és a konyhaasztalhoz ültem. Krisztián utánam jött, átölelt és a fülembe suttogott. – Semmi rosszat nem csináltam, tényleg. Nyugodj meg, elmegyünk a klubba és megkérdezzük, lehet, hogy ott a telefonod, jó? – bólintottam, mire ő megcsókolt. Eltoltam magamtól, tudtam, hogy meg kell kérdeznem, mert ez így nem jó. Kérdőn, már szinte félve nézett rám, én pedig lesütöttem a szemem.

- Krisz… tegnap a buliban, miután elmentél, beszélgettem Esztiékkel. Végig azt mondták, hogy az ilyenekben, mint te nem lehet bízni, hogy biztos nem is szeretsz és meg… csalsz – mondtam remegő hangon, ő pedig fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Komolyan elhiszed rólam ezt? Azt hittem, bízol bennem! – mondta csalódottan és kiment a konyhából.

- Ne, várj! Csak annyit szeretnék hallani, hogy nem, hogy tényleg szeretsz!

- Hányszor mondtam már? Nem csalnálak meg soha, senkivel, mert szeretlek! Mondtam már ezerszer, és próbálom éreztetni is, de ezek szerint, az nem megy – kiabálta és becsapta a szobaajtót.

- Krisztián, ne haragudj, kérlek! – kopogtattam, a könnyeim pedig már folytak. Mostanában rengeteget sírtam. Kinyílt az ajtó, és abban a pillanatban Krisz a nyakamba borult.

- Kérlek, ne sírj! Nem szeretlek sírni látni! – kérlelt és könyörgő szemekkel nézett rám. Átöleltem és kisírtam magam a vállán, aztán mikor lenyugodtam mosolyogva néztem rá. Már tudtam, hogy tényleg nem lenne képes megcsalni. Kora este elmentünk a klubba, szerencsére a bárpultos időben észrevette a gazdátlan telefont, így nem lopták el, hanem visszakaptam. Nem tűnt el semmi belőle, viszont az elküldött üzenetekben tényleg megtaláltuk a Krisztiánnak elküldött üzeneteket. A hóesésben sétáltunk, közben azon gondolkoztam, vajon hogy fogjuk tölteni az ünnepet, ugyanis erről még nem beszéltünk. Én már megvettem neki az ajándékot, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e neki. Ő is elgondolkozva sétált, nem akartam megzavarni.

- Te hogy tervezed a karácsonyt, Kicsim? – kérdezte hirtelen, mire elnevettem magam.

- Ha hiszed, ha nem, pont ezen gondolkoztam. Egyik nap mindenképp lemegyek a szüleimhez vidékre, a többit még nem tudom.

- Van egy ötletem. Mi lenne, ha Szent este együtt lennénk itthon, kettesben, aztán egyik nap elmennénk a te szüleidhez, másik nap az enyémekhez? – kérdezte lelkesen.

- Ez nagyon jó ötlet! Szerintem így jó lesz! – mondtam és közelebb bújtam hozzá. – Ez lesz az eddigi legjobb karácsonyom! – mondtam fellelkesülve és kedvem támadt tapsolva ugrálni. Tökéletes lesz. Az ajtó előtt megint rajongók álltak, ők kivételesen nem tudtak bejutni a lépcsőházba, így már valószínűleg régóta ott fagyoskodtak. Arcuk kipirult a hidegtől, egy pillanatra talán meg is sajnáltam őket. Mivel Krisz nem akart csalódást okozni, kiosztotta az autogramokat, majd megkérte a lányokat, hogy ne adják ki a címünket, és hogy inkább koncerteken álljanak sorba aláírásért.

- Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Krisztián, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban.

- Te mit szeretnél csinálni? – kérdeztem vissza, és a szemébe néztem. Krisztián kajánul elvigyorodott, majd heves csókcsatába kezdtünk. A ruhákat szó szerint tépkedtük egymásról, majd egy kis idő múlva elégedetten és fáradtan pihegtünk. Néhány perc elteltével mindketten álomba zuhantunk. 

30. fejezet – A buli

A buli nagyon jól kezdődött, táncoltunk, iszogattunk, jól éreztük magunkat. Zoét úgy gondolom, mindenki megkedvelte és ő is jól szórakozott. Én is sok új arcot megismertem Krisztián barátai közül, de sok ismerőssel is találkoztam. Úgy éjfélig nagyon jól szórakoztunk, Krisszel épp koktéloztunk, mikor megjelent Orsi. Krisz említette, hogy a menedzsere nem egy bulizós típus, inkább mindig otthon ül, így ő is meglepődött, mikor belépett a VIP szektorba.

- Egy kicsit elrabolom Krisztiánt, ha nem baj! – mondta és a kezénél fogva az egyik sarokba vezette a meglepődött Krisztiánt. Én ittam tovább a koktélomat, de végig őket néztem. Valami fontos dologról lehetett szó, ha már nem várhatott holnapig. Orsi vette át a szót, már elég régóta beszélt, közben Krisztián többször elsápadt. Egy darabig még beszélgettek, aztán se szó se beszéd kimentek az ajtón. Elképedve bámultam utánuk, nem tudtam felfogni, hogy tényleg szó nélkül leléptek. Nagyon felhúzott, ezért kértem egy vodka narancsot, aztán még néhány pohár Malibut is megittam.

- Hé, Csajszi, csak nem visszatérsz közénk? – szólalt meg egy ismerős hang mögöttem.

- Márk! – ugrottam a nyakába, aztán Esztit is jól megölelgettem.

- Ahogy látom, te már jól érzed magad – nézett rajtam végig Eszti. Olyan volt, mint régen, mikor szinte minden este kint buliztunk. Ennek a korszaknak is Krisztián vetett véget. – Na mi van a sztárocskáddal?

- Fszom tudja. Az előbb még itt volt, aztán fogta magát és elment a menedzserével. Nem tudom, milyen halaszthatatlan dolguk akadt hajnali egykor – fakadtam ki.

- Az ilyenekben nem lehet bízni, mi már Esztivel ezt megbeszéltük, hogy nem fog sokáig tartani. Szinte biztos vagyok benne, hogy eddig sem volt hű hozzád. Ne legyél ennyire naiv, Niki! – vette át a szót Márk. Minden egyes szónál egyre jobban fáj a szívem. Vajon igaza lehet? Tényleg megcsalt Krisztián? Tényleg csak kihasznált, és a hátam mögött mással volt?

- Nem tudom elképzelni, hogy képes lenne rá – mondtam halkan, és lehúztam a felest, amire Márk hívott meg.

- Biztos, hogy így volt! Ki tudja, mit csinált, mikor azt mondta, hogy koncertre, vagy próbára megy – értett egyet Márkkal Eszti. A szemeim megteltek könnyel, és nem tudtam mit csináljak. Felálltam a székről, de forgott velem a világ, így csak Márknak köszönhettem, hogy nem estem el. Körbenéztem, láttam, hogy Zoé Tomikáékkal táncol, és nagyon jól szórakozik mindenki, nem akartam megzavarni őket. Nekem már folytak a könnyeim, nem akartam maradni, így sebes léptekkel elindultam hazafelé. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csak minél hamarabb otthon akartam lenni.

***

Erős fejfájással és hányingerrel ébredtem, így rögtön a gyógyszeres szekrény felé mentem, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót. Ekkor lépett be Krisztián elgyötört tekintettel, fáradt szemekkel.

- Niki, mégis mi történt az este?

- Hát azt nem tudom – mondtam, ugyanis nem emlékeztem sok mindenre a tegnapból.

- De mégis mik ezek az SMS-ek? – kérdezte szomorúan.

- Milyen SMS-ek? – kérdeztem vissza.

- Hát amiket kettő és három óra között küldözgettél. – magyarázta, és látva az értetlen tekintetemet elővette a telefonját és felolvasta őket. – „Jobb lesz nekünk külön, elegem van belőled!” „Azt hitted, hogy megbocsátok, miután így itt hagytál?” „Nem akarlak többé látni, ne keress többé.”

- De… - kezdtem, és akkor eszembe jutottak a történtek. Orsi megjelenése, aztán eltűntek Krisztiánnal, majd megjelentek a régi haverjaim, akik azt állították, hogy Krisz megcsal, és elég sokat ittam. – Ezeket biztos, hogy nem én küldtem. Tényleg kiakadtam, hogy szó nélkül leléptél, de nem küldtem SMS-eket, ebben biztos vagyok! – mondtam határozottan és a telefonomat kerestem a táskámban, ám sehol nem találtam. – Mit is mondtál, mikor kaptad az üzeneteket?

- Kettő és három óra között. Miért?

- Mert én akkor már itthon voltam, és az iPhone-om nincs sehol…

29. fejezet – Végre együtt

Az utóbbi két hétben szinte egy perc szabadidőnk nem volt Krisztiánnal, amit együtt tudtunk volna tölteni. Ő dedikálásról koncertre, onnan megbeszélésre, vagy táncpróbára ment, valamint a tavaszi nagy koncertjére is elkezdtek készülni. Én pedig egyre csak kaptam a felkéréseket, így fotózásokra, valamint modelliskolába jártam. Mivel meg van rá az esélyem, hogy divatbemutatókra is hívni fognak, fel kellett vennem néhány járásórát. Marcell épp azon dolgozik, hogy egy új üzlet magyarországi reklámarca lehessek, és szerinte elég sanszos, hogy engem választanak. Krisztián örült, hogy modellkedni kezdtem, szerinte tök jó lehetőségeket tartogat. Nagy megdöbbenésemre a képek is tetszettek neki, amiket Marcell még a hét elején átküldött, bár azt hozzátette, hogy ő jobbakat csinált volna.

- Niki, nézd esik a hó! – ugrott rám Krisz reggel, széles mosollyal az arcán. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és elnevettem magam. Egy agyonhasznált télikabát, sapka, sál és vastag kesztyű volt rajta. Kinéztem az ablakon és elcsodálkoztam, mert nem csak hogy még mindig nagy pelyhekben hullt a hó, már éjszaka is elég nagy mennyiség leesett.

- Jól van – mondtam unottan és visszahúztam magamra a takarót.

- Naa… végre van egy kis időm, neked sincs dolgod és még a hó is esett. Menjünk ki a parkba! – kérlelt csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. Lassan lehúzta rólam a takarót, és megpróbált kicsábítani az ágyból: az arcomat és a nyakamat csókolgatta, de a számat kikerülte.

- Naa! – nyafogtam. A kabátjánál fogva magamhoz húztam, és megcsókoltam.

- Ezért cserébe ki kell jönnöd velem a parkba! – parancsolta és kiemelt az ágyból. Sok réteg ruhát vettem fel, harisnyát, zoknit, meleg nadrágot, hosszú ujjú pólót, nagyi kötötte vastag pulcsit, bélelt kabátot és csizmát, valamint sapkát, sálat, kesztyűt. – Hé, nem az Északi-sarkra készülünk! – gúnyolódott Krisztián.

- Jól van na, én még nyáron is fázni szoktam. Egyébként csinos a kabátod! – mosolyogtam rá sunyin.

- Ne szóld le, 16 évesen kaptam – röhögött. – Akkor még lógott rajtam, de az volt a menő.

Az egyik közeli parkba mentünk. Nem volt sok minden, csak fák, néhány pad és egy nagyon pici játszótér, a legjobb azonban, hogy üres volt. Rajongók nélkül, kettesben lehettünk a szabadban. Újra tinédzsernek éreztem magam, ahogy hógolyóval dobálózva bujkáltunk a fák között. Vártam, hogy meglássam Krisztiánt és egy újabb golyóval találjam el, de nem láttam sehol. Nem dobott meg, nem láttam, hogy próbálna elbújni egy fa mögött, mintha eltűnt volna.

- Kicsim, merre vagy? – léptem ki a biztonságot nyújtó fa mögül. Nem érkezett válasz. Egészen addig nem hallottam és láttam semmit, amíg egy hatalmas adag hó nem zúdult a nyakamba. – Ááá! – sikítottam és elestem a hóba.

- Hát ez marha jó volt! – nyögte ki két röhögő görcs között Krisz. Mikor elfordult és nem figyelt a hátára ugrottam. Először meglepődött, aztán elkezdett forogni velem, majd mikor lerakott eldöntött és rám feküdt. Pár percig csak egymás szemébe néztünk, én már alig vártam, hogy megcsókoljon, de ő direkt szórakozott velem. – Na, mi van, mit szeretnél? – kérdezte mosolyogva.

- Szerinted? – mosolyogtam én is, mire ő elkezdte közelíteni az arcát az enyémhez, azonban mikor már csak pár centi választott el minket egymástól, megcsörrent a telefonja. – Mint a filmekben! – mondtam mérgesen. Előhúzta a zsebéből a világító, zenélő rezgő iPhone-t és savanyú képpel fogadta a hívást. Nem hallottam, hogy ki és mint, de az hallottam, hogy elég csúnyán kiabált vele.

- Jól van, mindjárt indulok! – vágott az illető szavába idegesen Krisz. A telefonáló folytatta az ordítozást, Krisztián pedig egyre mérgesebb volt, majd ismét közbeszólt. – Mondom, hogy megyek! – Kinyomta a telefont és legördült rólam, majd szó nélkül hazafelé indult. Utána futottam, átkaroltam a derekát, de nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy azzal csak még jobban felhúznám.

Otthon, míg Krisz öltözött én főztem egy nagy adag gyümölcsteát, amiből töltöttem fél litert a termoszba.

- Ne haragudj, de mennem kell – nézett rám szomorúan és megcsókolt. Odaadtam neki a termoszt, amiből rögtön jóízűen ivott egy pár kortyot. – Hmm ez nagyon finom! Este jövök, legyél kész! – megölelt, adott még egy puszit, és elment.

Délben rendeltem magamnak kaját, aztán egész délután az esti buliba készülődtem. Végre elmegyünk egy kicsit szórakozni Tomikáékkal, Zoéval, és még néhány barátjukkal. Az egész szekrényemet kipakoltam, a nappali tele volt ruhákkal, de nem találtam a tökéleteset. Aztán az utolsó szekrény legalján megtaláltam, amit kerestem. Egy ezüst színű rövidruha volt, hozzá előkészítettem egy leggings-et és egy csizmát. 

A hajamat kivasaltam és egy kicsit feltupíroztam, ahogy a fotózáson is csinálták, valamint egy kis sminket felkentem. Mikor Krisz belépett már teljesen kész voltam, ő pedig pár perc alatt elkészült. Kilenc körül kézen fogva elindultunk a hozzánk legközelebbi szórakozóhelyre, aminek az ajtajában már Zoé várt.

- Zoé, ő itt Krisztián, a barátom. Krisz, ő Zoé – mutattam be őket egymásnak. Miután bemutatkoztak Zoé csúnyán nézett rám.

- Miért nem mondtad, hogy ő az?

- Te mikor néztél utoljára tévét, vagy mentél fel a netre? – kérdeztem nevetve, hisz már nem egy fotó, cikk és riport jelent meg rólunk.

- Régen, de menjünk be! Már fázom – adta ki a parancsot, és belevetettük magunkat az éjszakába. 

28. fejezet – Tamás bánata

Reggel a kopogtatásra keltem. Vártam, hogy Krisztián majd kinyitja az ajtót, de mikor már vagy tíz perce dörömböltek kikeltem az ágyból. Mielőtt kinyitottam volna, benéztem Krisz szobájába. Üres volt, vagyis nem jött haza este. Az ajtóhoz csoszogtam, és szembetaláltam magam Tomika cseppet sem vidám tekintetével.

- Szia Niki. Krisztián itthon van? – kérdezte unott hangon.

- Nincs. Szerintem este nem jött haza – mondtam, közben Tomit néztem. A szokásos idióta vigyor most nem volt az arcán, és még csak nem is a megszokott „Cshááá”-val köszönt.

- És mikor jön haza?

- Nem tudom. Fontos?

- Annyira nem. De mondd meg neki, hogy kerestem! – kérte és indulni készült.

- Várj Tamás! Valami baj van?

- Ja, de nem akarlak a problémáimmal idegesíteni – legyintett.

- Ne viccelj, gyere be! – álltam félre, és a konyha felé mutattam. Pár másodpercig gondolkozott, hogy bejöjjön-e, aztán végül belépett az ajtón. A konyhában leült az egyik székre és a kezét bámulta. Mivel tudtam, hogy nagyon szereti, kibontottam egy doboz gumicukrot, elé tettem és leültem a mellette lévő székre. – Na mesélj, mi bánt!

- Hát… volt egy barátnőm, de szakított velem – mondta lehajtott fejjel. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon megviselte. Sosem láttam még ennyire szomorúnak.

- De hát mi történt? – Vett egy gumicukrot és utána folytatta.

- Eleinte minden jól ment, már régóta ismertem, tudtam, hogy nem „Fluor miatt” szeret. Aztán most egyre kevesebb időm volt már, alig tudtunk találkozni. Mondtam neki, hogy legyen kicsit türelmesebb, mert decemberben alig lesz fellépésem, és sokkal több időt tudunk együtt tölteni, de nemet mondott.

- Jaj, Tamás. Szerintem ne add fel! Lehet, hogy ez most egy ilyen időszak, de próbálj meg… beszélni vele – mondtam egyre halkabban. Én itt adom a tanácsot Tominak, közben meg nem vagyok hajlandó Krisztiánnal beszélni. Meg fogja unni a várakozást és szakítani fog. Tomi kérdőn nézett rám, én pedig nem tudtam, mit mondjak, vagy csináljak.

- Lehet igazad van… Sőt biztos! Én itt szomorkodom, ahelyett, hogy leülnénk és megbeszélnénk a gondjainkat. Köszönöm Niki! – nyomott egy puszit az arcomra.

- Tudod… lehet, hogy ezzel a beszélgetéssel két kapcsolatot is megmentettél. Én egy idióta vagyok – mondtam, ő pedig végre mosolygott.

- Most már tudod, mit kell tenned? – kérdezett, én pedig bólintottam, de még mindig üres tekintettel néztem az asztalra. – Akkor én lépek, beszélek Kittivel! Kösz a dumát, majd talizunk! – búcsúzott és a telefonját nyomkodta. Arra gondoltam, hogy ezt a bizonyos Kittit hívja, arra abszolút nem számítottam, hogy fél percre rá az én telefonomra érkezik egy SMS.

Feladó:Tomika

Costa Coffee, megbeszélése van. Cím a neten. Csak ügyesen! ;)

Elnevettem magam. Szóval tudta, hogy Krisztiánnal összevesztünk és azért jött. Részben mérges voltam rá, hogy így átvert, részben pedig szívmelengető érzés volt, hogy segített. Rákerestem gyorsan a címre, és el is indultam. Pár saroknyira volt tőlünk, hamar odaértem. Mikor beléptem rögtön megláttam, Kriszt, Orsit és egy idegen férfit, amint szinte egymás szavába vágva magyaráztak. Krisztián pont háttal ült nekem, így nem látta, hogy beléptem az ajtón és egy hozzájuk közel lévő asztalhoz ültem. Nem vettem semmit, az asztalon lévő szórólapot néztem, vagy Krisztián hátát. Pár perc után mindhárman felálltak, és az ajtó felé indultak, de mikor Krisz meglátott, hirtelen megállt. Intett Orsiéknak, hogy menjenek, és leült a velem szemben lévő székre.

- Hát te? – kérdezte érdeklődve.

- Hozzád jöttem. Tomika ráébresztett arra, hogy hatalmas hibát követtem el.

- Tomika? – lepődött meg. Én is meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy tudott Tomi tervéről.

- Aha. Szóval… én szeretném rendbe hozni a dolgokat – hadartam. Bocsánatkérésből sohasem voltam jó.

- Mármint… megbocsátasz? – kérdezte mosolyogva.

- Meg. Te se haragudj rám!

- Mégis miért haragudnék? Szeretlek! – mondta és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba és ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott, és hogy mennyire szeretem. Nem mentünk haza, hanem sétáltunk egyet. Elmesélte, hogy nagykoncertre készül, és hogy már csak egy nap van az új lemeze megjelenéséig. Én pedig elmeséltem neki, hogy tegnaptól kezdve modellként dolgozom. Elég sokszor megállítottak minket, vagyis pontosabban Krisztiánt a rajongói autogramért és közös fotóért, aztán hazamentünk, mert Krisztiánnak indulnia kellett az esti fellépésére. Rossz volt, hogy nem tudtunk együtt aludni, de mosollyal az arcomon feküdtem le, és végre újra éreztem éjjel, hogy bebújt mellém az ágyba, megsimította a karom és nyomott egy puszit az arcomra.

27. fejezet – Fotózás

Épp reggelit készítettem a konyhában, mikor Krisztián belépett. Arca nyúzott, borostás volt, látszott rajta, hogy nagyon fáradt. Azt utóbbi pár hónapban minden idejét az új lemezének elkészítésére szentelte. Jövő héten fog megjelenni, így már csak az utolsó munkálatokat végzik rajta. Tudtam, hogy Krisztiánnak ez nagyon fontos, és hogy már nagyon várja a megjelenést. A stúdiómunka, a felvételek viszont nagyon kifárasztották, részben ezért is volt ennyire fáradt. Szólásra nyitotta a száját, de megráztam a fejem, jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi a mondanivalójára. Nem volt kedvem a bocsánatkérését hallgatni. Lehajtotta a fejét és egy bögre tejeskávéval leült az asztalhoz. Felkaptam a forró gofrikat, és inkább a szobámban ettem meg őket. Már teljesen kész voltam, direkt korán keltem reggel, hogy legyen időm rendesen összeszedni magamat.

- Hová mész? – kérdezte halkan Krisztián, mikor kinyitottam az ajtón.

- Portfoliófotózásom lesz! – mondtam, de nem néztem a szemébe.

- Portfolió? De hát… - kezdte, de nem hallottam már a végét, mert kiléptem az ajtón. Otthagytam.

Egyenlőre még nem tudtam, mit tegyek. Rosszul esett, mikor ahelyett, hogy elmondta volna a problémáit, inkább egy volt barátnővel vigasztalódott. Fájt, mikor leitta magát, és hülyeségeket vágott a fejemhez. Ennek ellenére szeretem. Vele akarok lenni, de most szükségem van egy kis időre. Reméltem, hogy Krisztián ezt meg tudja érteni, bár nem voltam biztos benne.

Gondolataimba mélyedve lépkedtem Budapest utcáin, egészen egy kereszteződésig, ahol valaki nagy erővel nekem jött.

- Áá, mi ez? – néztem a kezemre, amin valami forró rózsaszín trutyi folyt. Nem csak a kezemet, hanem a kabátom elejét is eláztatta.

- Eperturmix. Ne haragudj! – kért bocsánatot egy 16 év körüli lány. Vastag csuklyás pulcsi volt rajta, jó pár számmal nagyobb, mint ami a mérete. Szaggatott farmerével és deszkás cipőjével messziről inkább fiúnak nézhető, mint lánynak. Haja vállig ért, és egy fekete keretes divatszemüveget viselt. Éppen az elgurult gördeszkáját vette fel a földről.

- Semmi baj! Az én hibám is! – mondtam, és a zsebembe nyúltam, ahol mindig volt némi aprópénz. – Tessék, vegyél magadnak egy másik turmixot!

- Áh… nem. Ezt nem fogadhatom el! De azért köszönöm és tényleg sajnálom! – mondta, felpattant a gördeszkájára és tovább gurult. Visszatettem a pénzt a zsebembe és a stúdiót kerestem.

- Áá Niki! Csodásan nézel ki ma is! De mi az a kabátodon? – nyomott két puszit az arcomra az épület előtt Marcell.

- Nekem jöttek eperturmixszal.

- Oh, mindegy. Erre a ruhára most úgy sem lesz szükség. Tedd csak ide! – mutatott az előtérben lévő fogasra. A szembe lévő ajtóhoz léptünk, és egy nagy fehérterembe értünk. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az a stúdió, ahol a casting volt. – Ő itt Mészáros Tamás, a fotós – mutatott egy magas barna hajú szemüveges srácra. – Ő Pásztor Andrea, a stylist – egy alacsony, teltkarcsú, kedves arcú nő volt. – Ő pedig Kákai Zita, fodrász és sminkes – mosolygott rám a magas, szőke korombeli lány. Kezet fogtam mindenkivel, és már mentem is ruhát választani. Egy fekete, csipkés aljú cicanadrágot kaptam, hozzá egy lila tunikát és egy fekete topánkát. A hajamat begöndörítették és mást nem is csináltak vele. Sminket sem használtak sokat, csak alapozót, púdert és egy kis szemhéjfestéket. Sokféle képet csináltunk, ülve, állva, fekve, aztán ismét a ruhák között álltam, várva, a következő szettre. Egy színes, virágmintás nyári ruha volt, ez nagyon tetszett, hozzá egy szintén virágmintás vietnami papucsot kaptam. A hajamat szoros lófarokba kötötték a fejem tetejére. Néhány kattintás után megint új ruhát kaptam, egy fekete szatén csőgatyát, fekete fűzős topot, valamint egy fekete-vörös magas sarkút. Hajamat leengedték, kivasalták, majd feltupírozták, és egy erőteljesebb sminket festettek. Az utolsók a bikinis képek voltak. Egy világoskék pántnélküli felsőt és egy hagyományos bikini alsót vettem fel, mezítláb voltam és az alapozón kívül minden sminket lemostak rólam. A hajamat gyorsan laza kontyba fogták és már széles mosollyal pózoltam is a fényképezőgép előtt. Nagyon élveztem az egészet. Még egy utolsót kattintott, majd mosolyogva bólintott, jelezve, hogy végeztünk. Tapsolt egyet és odament a számítógéphez, amihez csatlakoztatta a fényképezőt.

- Mint egy igazi profi, hihetetlenül jó voltál! – dicsért meg Tamás, közben Marcell is bőszen bólogatott.

- Köszönöm! – mosolyogtam és indultam átöltözni.

- Ó ez remek lett! – mutatott a monitorra Marcell, amire már fel is lettek töltve a képek. – Legkésőbb hétfőn elküldöm a kész képeket e-mail-ben! Ha munkaajánlatot kapsz, akkor pedig telefonon foglak értesíteni! Beindul a karriered, baby! – csapott a fenekemre és bevonult az irodájába. Miután teljesen elkészültem, fogtam a kabátom és mosollyal az arcomon indultam a tisztító felé. Igen… beindul a karrierem.

26. fejezet – Ennyi volt

A megbeszélés után elmentem Zoéhoz, és elmeséltem neki, mi történt. Nagyon örült, hogy van munkám, úgy gondolja, talán megkomolyodok lassacskán. Megbeszéltük, hogy este ünneplésként elmegyünk egyet bulizni. Azt viszont kihagytam a meséből, ami reggel történt, pedig a lelkemre kötötte, hogy Krisztián is jöjjön, mert meg akarja ismerni. Már öt óra is elmúlt, mikor hazaindultam, hogy legyen időm készülődni estére. Épphogy beléptem a lakásba üvegcsörömpölést hallottam a konyhából.

- Krisz… mit csinálsz? – kérdeztem.

- Leesett a pohár! – mondta furcsa hangon. Mikor beléptem a konyhába, nagyon megdöbbentem. Alsógatya volt csak rajta, és egy kinyúlt, foltos, szürke póló. Arca borostás volt, szemeit alig bírta nyitva tartani. Körülötte piás üvegek, és pizzás doboz hevert. Részeg volt.

- Te ittál? – kérdeztem döbbenten, bár nem tudom, miért, hisz egyértelmű volt.

- Nem! – vágta rá és meghúzta a vodkás üveget. – Én iszok! – jelentette ki és lerakta a pultra. Rögtön nyúltam érte és a hátam mögé rejtettem.

- Feküdj le aludni! – mondtam higgadtan.

- Add má’ vissza! Minek parancsolgatsz?

- Talán, mert a barátnőd vagyok, és nem jó téged így látni!

- Én meg nem akarlak téged látni! – kiabált, aztán halkan folytatta, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam. – Persze, barátnő… de gyereket azt nem akar.

- Mi az, hogy nem akarok? MÉG nem akarok! Később lehet róla szó.

- Aha, talán lehet róla szó. Nem is akarsz! Én meg téged nem akarlak, ha nem lesz gyerekünk!

- Azt sem tudod, mit beszélsz, feküdj le! – mondtam nyugodt hangon. Szörnyen fájt, hogy ilyeneket vágott a fejemhez, de tudtam, hogy ez nem ő. Az az igazi Krisztián, aki olyan kedves volt, mikor meg voltam ijedve, hogy terhes vagyok, aki elviselte minden hisztimet. Ezt csak az alkohol hozza ki belőle. Ez nem ő…

Felé indultam, megfogtam az alkarját, hogy a szobájába vezessem, de könnyedén lerázta magáról a kezem, ahhoz viszont tökéletes alkalma volt, hogy visszaszerezze a vodkás üveget. Ezen már nagyon felhúztam magam, szóval a szobám felé siettem, és minden nálam hagyott dolgát átvittem a szobájába. Mikor az utolsó cuccokat pakoltam le, észrevettem valamit az íróasztalán. Egy kék-fekete csipkés tanga volt, alatta egy félbehajtott írólap. Remegő kezekkel fogtam meg az írólapot, amin csak 4 szó volt, mégis egy világ dőlt össze bennem.

 Jó volt veled, Édes!

Az alján egy nagy rózsaszín rúzslenyomat volt, az aláírás viszont hiányzott. Elfutott a méreg, felkaptam a papírt és a bugyit is és visszamentem a konyhába. Krisztián épp az arcát mosta vízzel, tekintete már kicsit tisztább volt és a vodkás üvegre is rákerült már a kupak. Mikor beléptem érdeklődő tekintettel nézett rám.

- Ezt megmagyaráznád? – kérdeztem remegő hangon. Még csak a bugyit mutattam fel, a papírlapot a hátam mögött tartottam. Közel álltam hozzá, hogy elsírjam magam.

- Biztos a szobámba került mosáskor – vonta meg a vállát.

- Krisztián, ez nem az enyém! Ahogy ez sem! – mutattam fel a „levelet” is. Mikor meglátta a rúzslenyomatot és az írást, elsápadt, én pedig letettem mindkettőt az asztalra és bezárkóztam a szobámba. Felhívtam Zoét, hogy nem megyek bulizni, nem mondtam, hogy miért, megígértem, hogy mindent megmagyarázok majd neki.

Feküdtem az ágyamban, csak forgolódtam, nem bírtam aludni. Éjfél körül kopogtak a szobám ajtaján, de nem reagáltam semmit.

- Niki, kérlek, engedj be! – kérlelt Krisztián, de nem válaszoltam. – Légy szíves! Hadd magyarázzam meg a történteket! – Magam sem tudom, miért, de kinyitottam az ajtót és beengedtem. Visszaültem az ágyamra, ő pedig az íróasztalom mellett lévő székre ült. Tekintete teljesen tiszta volt, gondolom aludt egyet, így elmúlt az alkohol hatása. Már nem a szürke póló volt rajta, hanem egy fekete hosszú ujjú póló és egy farmer.

- Én… szeretném, ha meghallgatnál. Utána szidhatsz, utálhatsz, úgy mint most, csak hadd mondjam el, mi történt! – nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, mire ő belekezdett. – Mikor annyira örültél, hogy nem vagy terhes, én elszomorodtam. Tudom, hogy nem állunk még készen egy gyerekre, és még túl rövid ideje vagyunk együtt, de úgy éreztem, te nem is szeretnél egyáltalán gyereket. Ezért is nem melletted aludtam az éjjel. Aztán, mikor reggel beszéltünk nagyon elkeseredtem, pedig így visszagondolva neked volt igazad, de este is elég sokat ittam, és nem voltam teljesen magamnál. – tartott egy kis szünetet, vett egy mély levegőt, és folytatta. – Nagy hülyeséget csináltam és felhívtam a volt barátnőmet, Nettit. Mióta szakítottunk is tartjuk a kapcsolatot, és barátok vagyunk. Mondtam neki, hogy padlón vagyok, ő meg kapott az alkalmon és átjött. Csak egy rövid feszülős ruha volt rajta, és nagyon kérette magát, olyan volt, mint régen. Ráadásul szó szerint öntötte belém a piát… és én… megcsókoltam – mondta, és a kezébe temette az arcát. Nekem már folytak a könnyei, és azt hiszem, ő is közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. – Ő persze többet akart, nem érdekelte, hogy tud rólad, de azt már nem hagytam. Nem történt köztünk több!

- De majdnem, igaz? Fogadni mernék, hogy az utolsó pillanatban állítottad le. Gondolom a bugyiját sem magának kellett levennie! – mondtam halkan, mire ő lehajtotta a fejét és bólintott.

- Ne haragudj, kérlek! – indult felém és a vállamra akarta tenni a kezét.

- Hagyj békén! – állítottam le, de befejezte a mozdulatot. – Nem érted? Tűnés! – ordítottam rá. Még mindig nem hagyott, ezért úgy kellett kilöknöm az ajtón. Zokogva ereszkedtem le a földre, és bár Krisz még sokáig dörömbölt, nem nyitottam ki. Egy idő után, mikor már kényelmetlen volt az ajtónak dőlve, átfeküdtem az ágyamra. Nagyon nehezen bírtam elaludni, pedig rám fért volna a pihenés, hiszen holnap jól kell kinéznem.

25. fejezet – Beautiful & Natural Modell Agency

- Úristen! Már rég a stúdióban kellene lennem! – bontakozott ki az ölelésemből Krisztián. Nyomott egy csókot a számra, aztán köszönés nélkül elment. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt.

- Halló?

- Jó napot kívánok! Farkasházi Marcell vagyok, Vass Nikolettet keresem! – szólt bele a telefonba egy vidám hang.

- Én vagyok! – mondtam.

- Remek! Tehát, mint már mondtam, Farkasházi Marcell vagyok, a Beautiful & Natural Modell Agency-től. Ez egy nem rég indult, de egyre csak feltörekvő modellügynökség. Az ország minden pontjáról modelleket keresünk különböző munkákra. Az SP klipben való szereplésed után úgy gondoljuk beillesz a csapatunkba, alkalmas lennél néhány munkára, itt főként fotózásokra gondolok. Lenne esetleg kedved és időd egy személyes találkozáshoz? – hadarta, a valószínűleg egy papírra írt szöveget. Érdekesen hangzott és elgondolkodtató volt. Egy hónappal ezelőtt rávágtam volna, hogy nem, de már megváltozott a véleményem. Irtó jól éreztem magam a forgatáson és a castingon is. Lenne munkám, keresnék pénzt, és még élvezném is.

- Öh… lenne! – mondtam végül. Egy találkozás még nem jelent semmit. Megbeszéljük a részleteket, aztán majd meglátom, hogy biztosan van-e kedvem hozzá.

- Nagyon jó! Budapesten laksz, igaz?

- Igen!

- Akkor… legyen a Mammut! Gyere holnap reggel tízre a Starbucks-ba! Iszunk egy kávét és megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, szerződést kötünk! – mondta vidáman és hangosan.

- Rendben, odamegyek!

- Akkor holnap találkozunk! És ne feledd: A szépségünk kulcsa a természetesség! – mondta, gondolom az ügynökség szlogenét és lerakta a telefont. Rögtön Krisztián számát kerestem, hogy elújságoljam neki, de nem vette fel. Megpróbáltam újra, akkor pedig kinyomott. Többet inkább nem próbálkoztam, értettem, hogy fontosabb dolga is van nálam.

Egész délután egyedül kuksoltam a lakásban és semmit nem csináltam. Hiányzott Krisztián. Este is egyedül feküdtem le aludni, és most nem éreztem éjjel sem, hogy bemászott volna mellém. Nem éreztem, hogy végigsimít a karomon, hogy átölel, vagy megpuszil. Reggel, mikor felébredtem, az ágy másik része, teljesen ugyanolyan üres és hideg volt, mint este. A szobájába mentem, ott feküdt az ágyán egy kispárnán, egy pléddel betakarózva. Látszott rajta, hogy fázik. Az ágyneműje az én szobámban volt, így át is mentem és ráterítettem Krisztiánra a takaróját. Egy pillanatra megrázkódott, aztán kinyitotta a szemét.

- Krisz… miért nem aludtál mellettem? – kérdeztem. Először rám nézett, majd elfordította a fejét, kereste a szavakat.

- Nem akartalak felébreszteni – suttogta.

- És eddig nem volt baj, ha felébresztettél? – kérdeztem idegesen. Tudtam, hogy hazudik, valami baja van, csak nem mondja el. Becsukta a szemét, és nem válaszolt. – Jól van, akkor én összeszedem magam és elmegyek, mivel találkozóm van a Mammutban. Mire hazajövök örülnék, ha abbahagynád a duzzogást és elmondanád, mi a bajod! – förmedtem rá és az ajtót magam mögött hangosan becsapva a fürdőbe mentem. Zuhanyoztam, hajat mostam, kivasaltam, fogat mostam. Mivel a természetesség is fontos ennél az ügynökségnél, csak egy kis alapozót és szempillaspirált használtam. Kiléptem a fürdőből, már a cipőmet és a kabátomat vettem, mikor kinyílt Krisztián szobájának az ajtaja és álmos szemekkel kilépett rajta. Nekidőlt a falnak és onnan kérdezte:

- Kivel lesz találkozód? – látszott rajta, hogy igazán érdekli, de nem válaszoltam, csak megráztam a fejem és kiléptem az ajtón. Nem akartam elmondani neki. Ha tegnap nem érdekelte, ma már én nem árulom el.

***

Rögtön kiszúrtam, hogy kit keresek, szinte teljesen így képzeltem el. Magas, vékony, húsz és harminc közötti férfi volt, barna hajjal, szolis bőrrel és szemüveggel. Arcán letörölhetetlen mosoly, fogai Colgate reklámba valóak.

- Helló, Niki! Ugye nem baj, hogy tegezlek? Tegezz te is nyugodtan! Csak Marcell! – köszöntött mosolyogva és adott két puszit. – Rendeltem neked egy Latte Machiato-t. Szereted?

- Persze! - mosolyogtam. Az a kedvencem. Leültünk egy félreeső asztalhoz és rögtön belevágott. Minél többet beszélt, annál jobban tetszett az egész. Elmondta, hogy nem rég alakult a cég és azért keresnek sok modellt, hogy minél több emberhez eljusson a híre. Egyenlőre még csak 2 modell kapott külföldi ajánlatot, de Magyarországon belül már egyre jobban terjed a híre. Mondta azt is, hogy a szerződésben nincsen benne, hogy mennyi időre kell náluk dolgoznom, tehát bármikor kiléphetek.

- Szóval? Szeretnéd megnézni a szerződést? – húzogatta a szemöldökét.

- Igen. Elolvasnám! – mosolyogtam. Oda is adta, és teljesen az volt benne, amit elmondott. Az apró betűs részben sem volt semmi buktató, így perceken belül rákerült az aláírásom. Az első fotózás részleteit már meg is beszéltük. Kedden, nyolc órára várnak a stúdióban, hogy elkészítsék a portfoliómat.   

/A modellügynökség a szlogennel együtt kitaláció. Köszönet érte Fanninak :) <3/