35. fejezet – A búcsú

***Krisztián szemszöge***

Tegnap csúnyán összekaptunk Orsival, és ezt Niki is meghallotta, ráadásul rajta veszekedtünk. Én meg ahelyett, hogy elmondtam volna neki mindent, szó nélkül otthagytam. Egy barom vagyok. Az ablakból láttam, hogy a lakásunk felé indul, így én is arrafelé tartottam. Meg akartam magyarázni mindent, és elmondani neki, hogy bár sokan ellenzik a kapcsolatunkat, én küzdök érte… küzdök értünk. Már a lépcsőházban hallottam, hogy nagyon hangosan szól a zene, pontosabban a New Wave.

Régóta nem vagy, és nem is leszel már

Együtt miénk volt az egész kisszobám

Kereslek másban, van, hogy látlak, van, hogy nem

De senki mellett nem vagyok, ki akkor lehettem…

Mikor beléptem a lakásba, az előszobában bőröndökkel találtam szembe magam. Ugye nem? Rögtön Niki szobájába mentem, a szekrénye nyitva volt, üresen állt, az íróasztalról eltűntek a kis csecse-becsék, ő pedig az ágyon ült és sírt. Zokogott.

- Kicsim, mi a baj? Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, odafutottam hozzá, és átkaroltam.

- Mondanom kell valamit… én elmegyek.

- Mégis hová? És mikor jössz vissza? – kérdeztem ijedten.

- Leghamarabb egy év múlva, de az is lehet, hogy tovább maradok. Tokióban – mondta ki, én pedig az ágyra roskadtam. Tokió…

- Szóval elhagysz?

- Én szeretlek Krisztián, de ez se neked, se nekem nem jó így! – A könnyei folytak, a szeméből, majd végig az arcán, végül a pólójára cseppentek. Nekem sem kellett sok ahhoz, hogy elsírjam magam.

- Mi nem jó? Nekem minden jó volt eddig, voltak kis problémáink, az tény, de mindent megoldottunk…

- Kis probléma? – vágott a szavamba. – A menedzsered szövetkezett a barátaimmal, hogy tegyék tönkre a kapcsolatunkat. Szinte egy embertől sem hallottam azt, hogy örülne nekünk, mindenki csak ellenünk van! – kiabálta zokogva, és a kezébe temette az arcát. – Most elmegyek, egye év lesz mindkettőnknek, hogy végiggondoljuk a dolgokat, és majd meglátjuk, mi lesz. Persze, nem várom el, hogy ne legyen barátnőd, hisz nem biztos, hogy egyáltalán valaha még visszajövök…

- Soha nem tudnék mást szeretni – vágtam most én a szavába. Nem hiszem el, hogy egyik pillanatról a másikra képes itt hagyni. Engem, a családját, Zoét, az életét… Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, teljes volt az üresség. Niki felállt, a szobájában lévő csomagokat felvette és kivitte a többihez. – Most hová mész? – kérdeztem.

- Az előbb mondtam Krisztián, hogy elmegyek…

- De most? – kérdeztem, a szemeim már megteltek könnyel. Ő bólintott és a csomagjait cipelve kilépett az ajtón. Még egyszer utoljára körülnézett, majd hátat fordított. Mikor beszállt a kocsiba, rájöttem, hogy utána kell mennem. Nem hagyhatom, hogy elmenjen, legalábbis ne így. A repülőtéren már a gép felé ment, mikor utolértem.

- Miért jöttél utánam? Miért nehezíted meg az elválást?

- Ne menj el, kérlek! Leváltom Orsit, keresek más menedzsert magamnak, sőt abbahagyom az éneklést és elköltözünk vidékre, ha azt szeretnéd, csak ne menj el! – mondtam és már nekem is folytak a könnyeim. Utáltam sírni, főleg ha azt mások is látták, de most nem bírtam visszatartani. Épp most veszítem el az életem. Niki közelebb jött, letörölte a könnycseppeket az arcomról és felszállni készült, de magamhoz húztam és megcsókoltam. Perceken keresztül csókolóztunk, kizártunk a külvilágot, de Niki eltolt magától.

- Viszlát Krisztián! – mondta, majd a gép felé futott. – Szeretlek! – tátogta a repülőgép ajtajában állva, majd meg sem várva a válaszomat eltűnt az ajtó mögött. Hatalmas ürességet éreztem a szívem helyén, nem érdekelt, hogy az egész repülőtér látta, zokogva néztem, ahogy felszállt Niki gépe, és itt hagyott maga mögött mindent. Egy üres szobát, egy igaz barátot, rengeteg gyönyörű emléket, és egy hatalmas lyukat a szívemben.