6. fejezet – Adj egy esélyt!

- Krisztián, hová tűnt a táblacsoki az asztalról? – kiabáltam a konyhából. Semmi válasz. Idegesen nyitottam be a szobájába, ahol ő még az ágyában aludt, mellette a földön viszont egy Milka csoki papír hevert. Az én Milkám papírja. 

– Elárulnád, miért etted meg a csokimat? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy alszik.

- Mmmm – nyögte és átfordult a másik oldalára.

- Krisztián, megmondanád, miért etted meg a csokimat? – kérdeztem ismét, erre már felébredt. Résnyire nyitott szemekkel felemelte a fejét, aztán vissza is tette a párnára.

- Majd veszek neked újat! Hagyj még aludni!

- Nem hagylak! Most vegyél nekem csokit! – parancsoltam, közben rájöttem, hogy ez nagyon gyerekesen hangzott.

- Istenem, hagyjál már! – ugrott ki hirtelen az ágyból. – Nem hiszem el, hogy ilyen hülyeségekért piszkálnod kell! Mit ártottam neked, mondd el őszintén! – kiabált és nagyon közel állt hozzám, szeme szinte szikrákat szórt, én pedig kezdtem elgyengülni. – Látod, te sem tudod! Nincs is semmi bajod velem, csak olyan menőnek érzed magad attól, hogy mindenbe belekötsz! Gondolom ezek után mész, és kifecseged őket a barátaidnak!

- Nem is ismersz! – kiabáltam vissza. Nem szoktam ténylegesen kiakadni, általában csak megjátszom, de a barát téma nehezen érintett.

- Miért te ismersz engem? Én adtam volna egy esélyt, hogy megismerj, de te nem hagytad. Elítélsz úgy, hogy semmit nem tudsz rólam! Szerintem inkább hagyjuk egymást! – mondta az utolsó mondatot már halkabban és nekiállt keresgélni a ruháit.

- Amíg egy lakásban élünk, te is tudod, hogy nem tudjuk csak úgy hagyni egymást – váltottam át én is a normális hangerősségre.

- Akkor miért nem adsz egy esélyt? Miért nem próbálsz meg megismerni? Kezdjük az egészet elölről és felejtsük el azt, ami eddig történt! – nézett rám már-már könyörgő szemekkel és én is mélyen a szemébe néztem. Eddig fel sem tűnt, milyen gyönyörű szemei vannak. Annyira belemerültem a tekintetébe, hogy egy darabig csak álltam ott megkövülten, aztán válaszoltam:

- Nem tudom Krisztián… az nem én lennék. Én egyszerűen nem ilyen vagyok – hajtottam le a fejemet és leültem az ágyára, szemeim megteltek könnyel, de harcoltam ellenük. Nem láthat sírni.

- Csak próbáld meg! Kérlek… - kérlelt tovább és mellém ült. – Miért vagy ilyen?

- Milyen? – kérdeztem vissza, bár tudtam, mire gondol, de nem akartam elmondani.

- Hát hogy mindenbe belekötsz, nem hagyod, hogy megismerjük egymást, én azt látom, hogy ez nem te vagy, ez csak egy álca – mondta őszintén, és persze igaza volt.

- Nekem… sose voltak barátaim. Egész életemben egyedül voltam, mindenki utált, még a szüleim is lesz**tak… - fakadtam ki, és elkezdtek folyni a könnyeim. Gyenge vagyok, utáltam magam, hogy pont előtte így kimutatom a gyengeségemet. Lehajtottam a fejem és csendben sírtam.

- Sajnálom! Talán itt az idő, hogy kitörj az eddigi életedből, és jól bemutass azoknak, akik eddig lenéztek téged!

- Áh, nem vagyok én jó semmire! – suttogtam elkeseredetten.

- Dehogy nem, csak bízz magadban! Mutasd meg az embereknek, hogy te is jó vagy valamiben! Találd meg mi neked való, és ha szeretnéd és tudok is, akkor segítek! – kezdte el simogatni a hátam. Talán tényleg félreismertem, és nincs elszállva magától.

- Azt hiszem, igazad van! Nem gondoltam, hogy valaha bárkinek is ezt fogom mondani, de ne haragudj rám! – néztem rá. Zavarba ejtően közel volt hozzám, ezért inkább gyorsan visszafordultam a kezem bámulásához.

- Nem haragszom! Kezdjünk tiszta lappal. Azt hiszem, jó irányba haladunk. Egy picit már most megismertem belőled – mondta mosolyogva. – De most, ha nem haragszol nekem mennem kell stúdiózni.

- Persze… és köszönöm! – mondtam halkan és bementem a szobámba. 

Végigsírtam az egész napot, és szinte kis sem mozdultam a szobámból. Nem tudom, miért sírtam, talán, mert úgy éreztem a büszkeségemnek annyi, talán, mert nem tudtam elfogadni, hogy annyi az álarcomnak. Vagy inkább azért, mert képes vagyok megváltozni valaki miatt. Azt hittem egész eddig, hogy én ilyen vagyok, erősebb vagyok ennél… de ő belépett az életembe és mindent megváltoztatott. Nem voltam benne biztos, hogy ez így jó lesz, de abban reménykedtem, hogy semmi baj nem fog kisülni belőle. 

5. fejezet – Otthon

Este az ágy szélére húzódva aludtam el, reggel viszont már Krisztiánhoz közelebb húzódva ébredtem fel. Mikor kinyitottam a szemem, azt hittem megvakulok, annyira erősen sütött a nap. Nem is értettem Krisztián hogy tud ilyen világosban aludni, mert ő még a derekamat átkarolva szuszogott. Szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy a derekamon van a keze, és hirtelen felültem. A lökésre ő is felébredt, álmos szemeivel rám nézett, majd a kezére, amit gyorsan elhúzott.

- Bocs – mondta szégyenlősen. - Honnan szerzünk kulcsot? – terelte gyorsan a témát és nekiállt öltözködni.

- Csak otthon van pótkulcs apuéknál.

- És hol laksz?

- Körülbelül egy órára innen. Max másfél – magyaráztam.

- Az nincs messze. Nekem stúdióba kell mennem, de te addig próbáld megszerezni, jó? Ha valami van, itt a számom, de ha lehet, ezt ne rakd ki a netre! – adott át egy papírt, én meg tátott szájjal néztem rá. Éreztem, hogy robbanni fogok.

- MI VAN? Azt gondolod, hogy egyedül lemegyek? Hát nagyon tévedsz! Te hagytad el a kulcsot, szépen beülünk a kocsidba és elviszel! – ordítottam. Le kellene szoknom róla, el fog menni a hangom. Viszont éreztem, hogy közel a cél, nem sokáig fogja bírni velem.

- Értsd már meg, hogy fontos elmennem! Az új lemezemre vesszük fel a dalokat, nem hülyeségből akarok menni! – kiabált ő is és kirohant az ajtón. Nem hiszem el, hogy itt hagyott, de muszáj volt elmennem a kulcsért. Ő biztos ott tudna aludni valamelyik haverjánál, de nekem még barátaim sincsenek. Jobb ötlet híján kinéztem egy buszjáratot és elindultam a Nyugati pályaudvar felé.

A buszon végig a telefonomon hallgattam zenét, teljesen megnyugtatott. Az idegesített egy kicsit, hogy a tegnapi ruhámban voltam, pénz is elég kevés volt már nálam, és hogy újra találkoznom kell a szüleimmel. Eddig csak karácsonykor találkoztunk, és bőven elég is volt… Sose volt velük túl jó kapcsolatom. Apu kiskoromban nagyon elkényeztetett, így a gimnáziumban kiérdemeltem a ’suli réme’ címet. Anya pedig nem is vett részt a nevelésemben, állandóan a munkájával van elfoglalva. Mikor nem az irodában van, akkor otthon a dolgozószobájába zárkózik. Anya ügyvéd és azt mondja, hogy mindig dolgoznia kell, apunak pedig saját autókereskedése van, ő mégis szakított rám időt. Viszont az együtt töltött időt általában vásárlással töltöttük, és mindig kihisztiztem magamnak a legdrágább, legmárkásabb cuccokat. Egy darabig még hisztiznem kellett érte, aztán úgy 13 éves koromtól csak mondanom kellett, mi kell, másnap már a konyhaasztalon várt rám. Most pedig, mióta elköltöztem szép összegeket kapok havonta a bankkártyámra. Azt is mondhatnám, hogy az én életem csodás, de nem így van sajnos. Egy dolog hiányzik az életemből, azok pedig a barátok. Általánosban volt egy barátnőm, Vivien, akivel a nyolcadikos ballagás óta nem találkoztam, gimiben meg mindenki utált, így már elég rég óta egyedül vagyok.

Elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy megérkeztünk, az utolsó pillanatban szálltam le a buszról.

- Anya, apa, itthon vagytok? – kérdeztem az előszobából kiabálva.

- Itt vagyunk a konyhába! – kiáltott vissza apa. – Szia kislány! Hogy hogy jöttél?

- Az idióta lakótársam elhagyta a kulcsot, úgyhogy muszáj volt eljönnöm a pótkulcsért. Átöltözöm, és megyek is, van egy kis dolgom Pesten.

- Csak nem munkád van? – kérdezte csillogó szemekkel apa. Kegyes hazugság, vagy ragaszkodjak az igazsághoz?

- Nem, még nem értesítettek, de az ő hívásukat várom és szeretnék otthon lenni, mikor hívnak – találtam meg az arany középutat hazugság és igazság között és már le is léptem a szobámba. A szekrényem kis híján üres volt, de szerencsére találtam egy barna hosszú ujjú egyberuhát, amihez fekete harisnyát vettem fel. Tökéletes. A levetett ruháimat gyorsan beletömtem egy barna kistáskába, felkaptam a kikészített pótkulcsot, és rövid elköszönés után indultam is a buszmegállóba. A hazafele út rövidebbnek tűnt, nem merültem el a gondolataimban, hanem az elsuhanó tájat néztem.

***

- Szia Krisztián, itt a kulcsod, lehetőleg ne hagyd el! – adtam oda neki a frissen lemásoltatott kulcsot, mikor hazaért, közben próbáltam úgy mondani, ahogy ő reggel adta le a ’ne írd ki a netre’ dumát.

- Kösz! – mondta és bevonult a szobájába. Csodálkoztam, hogy nem volt se egy beszólása, ki se akadt, de úgy látszik fáradt volt hozzá. Én is elfáradtam, úgyhogy befeküdtem a tévé elé, aztán el is nyomott az álom.

4. fejezet – A kulcs

Fluor, miután odaadta az autogramot, el is ment a dolgára és Krisztián is kiment a szobából. Kíváncsi voltam, hogy meddig fogja még bírni velem. Az arcából ítélve már nem sokáig, pedig még csak most költözött be. Alapból nem szoktam ennyire bunkó lenni az emberekkel, bár az tény, hogy nehéz eset vagyok, de ennyire nem szoktam messzire menni.

- Niki! – hallottam Krisztián hangját az előszobából.

- Mi van? – kiabáltam vissza.

- Gyere ki, légy szíves!

Kiléptem és láttam, hogy kabátban, cipőben állt az ajtó előtt, valószínűleg menni készült.

- Kéne nekem is kulcs! – jelentette ki. Erre nem is gondoltam, nekem csak egy kulcsom van.

- Öh… elmegyek és lemásoltatom! – sóhajtottam.

- Lesz időm, majd én megcsinálom!  - ajánlotta fel, de nem engedtem neki. Nem bíztam benne, nem akartam, hogy elvigye.

- Neeem! Majd én! – Elkezdtem venni a cipőmet, de elkapta a kezem.

- Mondom, hogy megcsinálom! Bízz már bennem egy kicsit! – mondta idegesen.

- Jól van, tessék! – vágtam hozzá a kulcsot. – Én addig elmegyek vásárolni! Hat órakor legyél a ház előtt! – adtam ki a „parancsot” és elindultam.

Az Aréna plázába mentem, nem volt kedvem messzebbre menni. Míg elértem odáig kiszellőztettem a fejem és mosolyogva lépkedtem kedvenc üzleteim között. Először a Bershkába mentem, ahol egy nagyon jó tunikát vettem, aztán vettem magamnak két pár Swarovski fülbevalót, majd a Rossmann-ba néhány körömlakkot és sminkcuccot. Végül a McDonald’s felé vettem az irányt, ahol a szokottal ellentétben Big Mac-et ettem. A kólámat szürcsölgetve, lassan lépkedtem a ház felé, ami előtt már várt rám Krisztián. Csoda, hogy nem késett el.

- Szia! Na, sikerült? – kérdeztem, és nyújtottam a kezem a kulcsért, ő azonban csak lesütött szemmel bámulta a cipője orrát. – Mi van?

- Hát… van egy kis probléma.

- Mit csináltál?

- Elmentem a stúdióba fotózni, minden cuccot lepakoltam a szokásos helyre. Mikor elindultam lemásoltatni a kocsiban vettem észre, hogy eltűnt. Se ott, se a stúdióban, sehol nem találom – mesélte a történetet és bocsánatkérő szemekkel nézett rám.

- HOGY MI VAN? – ordítottam rá, mikor felfogtam, amit mondott. A mellettünk elhaladó srác egy kicsit furán nézett rám, de miután szúrós szemekkel bámultam utána, inkább elfordult. Kicsit lenyugodtam, és normális hangon folytattam. – És mégis hol fogunk aludni?

- Hát, Tomikát próbáltam hívni, de egyszerűen nem veszi fel a telefont – magyarázta, és bár már semmit sem akart mondani, továbbra is kérdőn néztem rá. Leesett neki, hogy tőle várom a megoldást, így gyorsan folytatta: - Ööö… na jó, gyere! – mondta és elindult a kocsija felé.

- Hová megyünk?

- Kiveszünk egy hotelszobát. Majd állok minden költséget, elvégre én csesztem el mindent – tájékoztatott idegesen és becsapta maga után a kocsiajtót. Szótlanul beültem mellé és a legközelebbi hotelig csendben ültünk egymás mellett. Mikor kiszálltunk ő rögtön a recepció felé ment, én inkább megálltam kicsit hátrébb és vártam, hogy jöjjön.

- 144-es szoba, első emelet, A folyosó. Vacsora, ha kérsz, az ebédlőben, a földszinten, nyolcig lehet enni. Holnap pedig reggel kilencig kell elhagynunk a szobát – darálta le a szöveget, amit nyílván a recepciós lány mondott neki, közben már meg is találtunk a szobánkat.

Nagyon szép volt, a falak drapp színűek voltak, a sarokban egy asztal székekkel, az ajtó mellett nyílt a fürdő ajtaja, a szoba közepén pedig egy hatalmas franciaágy.

- Krisztián! Ez egy franciaágy!

- Nem mondod? Ez olcsóbb volt. Nem akarom, hogy minden pénzem erre menjen rá – mondta morcosan és bezárta az ajtót. Egyből levetkőzött egy pólóra és alsógatyára, és zuhanyzás nélkül dőlt is be az ágyba. Én úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, így a fürdő felé mentem, ahol találtam törölközőt, tusfürdőt, szappant, és mindent. Mosdás után az újonnan vásárolt tunikámat vettem fel, nem akartam a ruhámba aludni, az pedig pont olyan volt, mint egy hálóing. Mikor kiléptem a fürdőből, úgy láttam, hogy Krisztián már alszik az ágy jobb oldalára húzódva. Egy darabig csak álltam ott, és néztem, egészen addig, míg kinyitotta a szemeit.

- Felőlem aludhatsz a földön is, de szerintem az ágy kényelmesebb. Nyugi, nem foglak leteperni – suttogta álmos hanggal. Még mindig nem nagyon akartam melléfeküdni, de igaza van, az ágy azért kényelmesebb.

- Hú, de vicces valaki! – dörmögtem az orrom alatt, ügyelve, hogy ne hallja meg. Mára már elég a balhékból. Az ágy bal oldalára feküdtem, minél messzebb tőle, már szinte leestem az ágyról. Hallottam, hogy egyre lassabban veszi a levegőt, tudtam, hogy elaludt. Nem sokkal utána nekem is sikerült, bár az álmaimról inkább nem mesélnék… 

3. fejezet – Kompromisszumok

A kaputelefon hangja riasztott fel álmomból másnap reggel. Álmos szemekkel lépkedtem az előszobába és felvettem.

- Ki az? – kérdeztem morcosan.

- Krisztián vagyok. Hoztam a cuccaimat! – Válasz nélkül kinyitottam neki a lépcsőház ajtaját és a lakást, majd mikor még be sem ért az ajtón bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Arra számítottam, hogy legalább egy hétbe beletelik, mire időt szorít a költözésre, azt meg főleg nem hittem, hogy már ma megjelenik. Az ablakhoz mentem és onnan néztem, ahogy Krisztián kivett a kocsijából egy gitártokot és egy bőröndöt és belépett a lépcsőházba. Láttam, hogy el kellene neki a segítség, de nem éreztem, hogy ezt nekem kellene nyújtanom. Inkább csak néztem, ahogy teszi a köröket: kinyitja az autót, kiveszi a cuccot, bezárja az autót, kinyitja a lépcsőházat, feljön, lerakja, lemegy és még háromszor-négyszer ugyanez, míg végül feljött és már nem láttam lemenni.

Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ideköltözik. Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy SP lesz a lakótársam, képen röhögtem volna, most meg azt hallgatom, hogy pakolászik a szobájában. Az én lakásomban.

- Segítenél pár dologban? – nyitott be hirtelen a szobámba, nem kis ijedségemre.

- Nem meg mondtam, hogy ide nem jöhetsz be? – ordítottam rá reflexből, ő pedig védekezően visszacsukta maga előtt az ajtót. Vettem egy mély levegőt, kimentem és teljesen normális hangon kérdeztem. – Szóval miben kellene segíteni? – Felhúzta a szemöldökét, de azért elmagyarázta.

- Hát, nagyon tetszik, ahogy az előszoba, meg a nappali is be van rendezve és segíthetnél az én szobámat berendezni, ha nem probléma.

- Oké, menjünk – adtam be a derekam és Krisztián elé bevágva bementem a szobájába. Szó szerint káosz uralkodott. Minden össze-vissza hevert a földön, nagytáskákon kisebb táska volt, az ágyon feküdt a gitár és néhány dobozt is láttam az íróasztalra rakva. – Uhh. A ruháidat gondolom be tudod pakolni a szekrénybe. A gitárnak van valami állványa?

- Igen, abban a dobozban! – mutatott az egyik asztalon lévő dobozra, és ő már neki is állt a ruhái pakolásához. Nagy nehezen átverekedtem magam a szoba túlsó végébe, és meg is találtam az állványt.

Viszonylag hamar végeztünk, bár még nem sok cuccot hozott át. Bútorokat például egyáltalán nem, de a költöztetők azt majd megoldják.

- Elmegyek kaját venni. Hozzak neked valamit? – kérdezte kedvesen.

- Nem kell semmi, de mielőtt még elmész, elmondanék néhány szabályt. Egy: a hűtő felső három polca a tiéd, az alsó három az enyém. Egymás kajájához nem nyúlunk. Kettő: A fürdőszoba miután felkeltem az enyém, ez 11 és 14 óra között lehet, valamint este héttől nyolcig. Három, azaz a legfontosabb, a szobámba belépni TILOS! – ismertettem vele a fejben már jól kidolgozott szabályaimat és elindultam a szobámba, de mikor el akartam menni mellette, elkapta a karom.

- Ígérem, betartom a gyerekes szabályaidat, de te megpróbálhatnál kedvesebb lenni! Látom rajtad, hogy szívből gyűlölsz, csak nem értem, miért, mikor nem is ismersz! – sziszegte az arcomba, majd elengedett és kirohant. Egy darabig még bámultam utána, aztán mintha mi sem történt volna, ledőltem pihenni a szobámba. Elgondolkodtam Krisztián szavain, de ahelyett, hogy lelkiismeret furdalásom lett volna, inkább örültem. Egy pipát rakhatok, kezdem kiakasztani. Két hetet adok neki és sikítva fog rohanni előlem – gondoltam. Én sem tudtam, miért akartam kikészíteni, mert elég kedvesen viselkedett velem, de azt tudtam, hogy nem akarok vele együtt élni.

- Komolyan, először olyan, mint egy normális lány, aztán csinálsz valamit és észre veszed, hogy egy gonosz izé. Nem is tudok rá megfelelő szót – hallottam Krisztián élménybeszámolóját, ha jól tippelek, rólam. Valaki erre elkezdett idiótán röhögni. Hallottam, hogy beszélgetnek még, de már nem értettem miről.

- Esküszöm, várj csak, ezt nézd, hogy ki fog akadni! – suttogta az ajtóm előtt, de a fülemet a falra szorítottam, így értettem, mit mondott.

- Szia! – nyitott be a szobámba. Arra várt, hogy lekiabáljam a fejét, ehelyett én csak feküdtem az ágyamon és bámultam tovább a tévét.

- Szia! Mi járatban? – néztem rá érdeklődve, ő pedig teljesen megzavarodott.

- Ööö… ő itt a legjobb barátom, Karácson Tamás, vagyis Fluor Tomi – húzta be a pólójánál fogva a magas, félrefordított sapkájú srácot.

- Hello! – köszönt mosollyal az arcán.

- Ó szia, én Niki vagyok! Figyelj, tudnál adni egy autogramot? Az unokahúgom totál odavan érted. Nagyon örülne neki! – kérleltem, mire ő már ment is ki dedikáló kártyáért. Krisztiánnal ketten maradtunk a szobában, én gonoszul rámosolyogtam, ő pedig szomorúan csóválta a fejét. 

Még egy pipa... 

2. fejezet – Telefonszám

Egész úton néma csendben ültünk egymás mellett. Én azon gondolkoztam, hogy érjem el, hogy Krisztián ne akarjon hozzám költözni, ő pedig az útra koncentrált. Csak akkor szólaltunk meg, mikor elmagyaráztam neki, merre kell menni. Szerencsére elsőre felfogta, így az út további részén a gondolataimba tudtam mélyedni. Konkrét ötletem még nem volt, de úgy gondoltam, hogy magamat fogom adni, és akkor valószínűleg nem akar majd velem egy fedél alatt lakni.

- Hol tudok megállni? – kérdezte, mikor már a háztömb elé értünk.

- Ott – mutattam a parkoló felé. Nagy nehezen talált szabad helyet és elindultunk a lépcsőház felé.

A lakásba érve eltátotta a száját és úgy nézett körül az előszobában.

- Ez gyönyörű! Te rendezted be?

- Ja… ez a nappali – vezettem az első ajtó felé. Gyorsan körülnézett és már mentünk is tovább. – Ez az én szobám. Tilos belépni! – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót és már nyitottam is be a következő szobába. – Ez lesz a tiéd, ha beköltözöl – A szobában nem volt sok berendezés. Egy ágy, egy íróasztal székkel, két szekrény és egy éjjeli szekrény. Elég nagy szoba volt, néhány bútor még kényelmesen elférhet benne. Utána megmutattam neki a konyhát és a fürdőt is, de az már annyira nem érdekelte.

- Nem is tudom… - töprengett. Lehetett rajta látni, hogy nagyon agyal. – Jó kis pecó. Mielőbb szeretnék költözni, de gondolom meg szeretnéd még beszélni édesapáddal a dolgot, szóval itt a számom, ha döntöttetek hívj fel! – nyújtott felém egy cetlit, rajta egy telefonszámmal, közben úgy mosolygott és olyan szemekkel nézett, amivel egy tini rajongónak könnyen elveszi az eszét. Viszont ez nálam nem hatott. – Várom a hívásod! Szia! – köszönt el és kilépett az ajtón.

Rögtön nyúltam is a telefonomért és hívtam aput. Az első csörgésre felvette, szóval várta a hívásomat.

- Na mi a helyzet? – kérdezte könnyedén. – Milyen ez a fiú?

- Apa, ez a srác SP!

- Az a tinibálvány? Be akar költözni? Használd ki, még előnyödre válhat a munkakeresésnél!

- Neeem! Ide nem költözik, az biztos! – jelentettem ki.

- Dehogy nem! Mi bajod van vele? – kérdezte meglepődve.

- Az, hogy nagyképű. A semmiből él, majomkodik egyet a színpadon és kapja érte a százezreket. Bálványozzák, mert olyan „helyes”, közben meg egy elszállt sztárocska! – fakadtam ki apunak a telefonba.

- És bunkón is viselkedett veled?

- Hát… nem. – vallottam be. Tényleg nem volt vele probléma, de akkor sem akartam, hogy egy lakásban lakjon velem.

- Akkor mondd meg neki, hogy oké, költözhet!

- Jól van, felhívom – egyeztem végül bele és kinyomtam a telefont. Elővettem a zsebemből Krisztián cetlijét és már hívtam is fel, jobb lesz minél előbb túlesni rajta.

- Igen? – hallottam meg az ismerős hangot a telefonban. Tartottam egy kis szünetet, aztán válaszoltam.

- Hello, Vass Niki vagyok, ha még mindig szeretnél, költözhetsz, amikor akarsz! – magyaráztam gyorsan.

- Hú, ez tök jó! – mondta lelkesen. – Még egyenlőre nem tudom, mikor lesz időm, de majd felhívlak, rendben?

- Nekem mindegy – mondtam egykedvűen.

- Most le kell tennem. Szia! – rázott le gyorsan, de én nem bántam. Nagyon jó és egyben nagyon gonosz ötletem támadt telefonálás közben, úgyhogy már rohantam is a laptopomért. Leültem a nappaliba és mikor bekapcsolt a gép, egyszerre megnyitottam a Facebookot és a Twittert is, majd miután bejelentkeztem, mindkettőre ugyanazt a szöveget írtam ki.

’Éder Krisztián SP telefonszáma’

és begépeltem a papírkán lévő számokat. Mindkét helyen hamar jöttek a válaszok, hogy ’komolyan az övé’? Megnyugtattam mindenkit, aztán ki is kapcsoltam a gépet. Picit lelkiismeret furdalásom volt, de nem törődtem vele. Megérdemelte. Alig vártam, hogy mesélje majd, hogy valaki kiadta a telefonszámát a rajongóknak. Facebookon több mint ezer ismerősöm van, sok SP fan, valaki biztosan megpróbálja felhívni, a Twitterről már ne is beszéljük. Ott szinte mind a kis híján hatszáz követőm szereti.

Még vagy negyed órán keresztül ezen gondolkoztam, amikor rájöttem, hogy hülyeséget tettem. Rá fog jönni, hogy én voltam és ki tudja, mit csinál. Tudni fogja, hogy én írtam ki a telefonszámát, hisz ma adta meg, fél órára rá, sokan hívogatják, egyértelmű lesz. A mellettem fekvő iPhone csörögni kezdett, én pedig nagyon megijedtem. Kezembe vettem a készüléket, de mikor megláttam a kijelzőn a telefonszámot, elejtettem. Hangosan koppant a padlón, de folytatta a zenélést. Nem tudtam, mit csináljak, így felvettem és kicsit félve szóltam bele.

- Halló?

- Niki, te adtad meg a telefonszámomat a rajongóimnak? – kérdezte kiabálva, közben többször is hallottam a beérkező hívásokat jelző hangot. – Mióta felhívtál, egyfolytában csörög a telefonom, mindenki csak sikítozik, meg kérdéseket rak fel… Te voltál?

- Öhm… igen – vallottam be. Nem lett volna értelme letagadni, úgyis rájött volna.

- De miért? – kérdezte meglepetten és szomorúan.

- Nem tudom! – vágtam rá hangosan és leraktam. Máskor is csináltam már ilyen dolgokat, de általában később is csak nevettem a másikon, most viszont sajnáltam. Talán azért, mert őt még nem is ismerem, mégis így kicsesztem vele. Hogy eltereljem a gondolataimat inkább bekapcsoltam a tévét és azt kezdtem bámulni, közben pedig elnyomott az álom.

1. fejezet - Első lépés

Szétrobban a fejem, mi ez a hang? Kinyitottam nagy nehezen a szememet és megláttam a világító, rezgő, zenélő iPhone-omat. Beletelt még egy percbe, mire rájöttem, hogy csörög a telefonom.

- Igen? – szóltam bele elhaló hangon. Arra sem emlékszem, hogy jutottam haza a tegnapi buli után. Mióta Budapesten élek (körülbelül 2 éve), szinte mást sem csinálok, csak bulizok. Főleg nyáron, de most hogy szeptemberben is ilyen nyárias idő van, még mindig tart a buli-szezon.

- Szia Kislányom! Van egy jó hírem! – hallottam meg apu örömittas hangját. A hatás kedvéért tartott egy kis szünetet, aztán folytatta. – Találtam neked lakótársat! Vagyis még nem biztos, de megbeszéltem vele, hogy találkoztok az Aréna plázában. Ma ötkor legyél ott, oké?

- Ah, jól van! – Remek. Semmi kedvem semmihez, erre mehetek idegenekkel társalogni, hát nagyon jó. – Mi a neve? Mit tudsz róla?

- Ööö… valamilyen Krisztiánnak hívják. A vezeték nevére nem emlékszem. Fiatal huszonéves srác, azt mondta, néha lehet kicsit hangos lesz, mert az egyetem mellett zenél. Tudom, hogy te szereted a zenét, biztos nem lesz baj – magyarázta boldogan.

- Hát jó, ötre odamegyek, na szia! – ráztam le gyorsan, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy hogy állok a munkakereséssel. Igazság szerint apuék úgy tudják, hogy dolgozni jöttem fel Pestre, mert itt több a lehetőség, de eddig semmit nem csináltam még. Apuék fizetik minden számlámat, és havonta szép kis összegeket utalnak a bankkártyámra, szóval ilyen gondom sincsen. Inkább bulizok, mint hogy dolgozzak, az nem nekem való.

Leültem a tévé elé ás elgondolkoztam. Milyen lehet ez a Krisztián? Magas, helyes, vagy valami cuki kis alacsony? De akár az is lehet, hogy egy szemüveges, fogszabályzós, pattanásos stréber. Apu azt mondta, hogy egyetemre jár és zenél. Lehet hogy valami unalmas jogira jár és hegedül. Uuu… Vagy egy tök jó szakmát tanul és basszusgitározik. Akkor biztos jóban leszünk.

Teljesen belemerültem a gondolataimba, már láttam magam előtt, ahogy leszáll a motorjáról egy magas fekete hajú, nagyon helyes srác, leveszi a napszemüvegét, így megpillanthatom a sötét szemeit…

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő, gyorsan összekaptam magam és már indultam is. Egy farmer egybe ruhát vettem fel és egy magas sarkú sarut, hullámos hajamat pedig lófarokba kötöttem.

A Pláza úgy fél órára van a lakásomtól, gyalog, szépen lassan sétáltam, de így is elég hamar odaértem. Jobb ötlet híján a McDonald’s felé vettem az irányt és a szokásost kértem. Egy csibeburger, cézársaláta és kóla. Öt óra előtt nem sokkal fejeztem be az evést, és mivel konkrétan nem volt megbeszélve, hogy hol találkozunk beálltam a bejárat elé és vártam. 

Már vagy húsz perce ott álltam, minden egyes fiatal srácra, azt hittem, hogy ő az, de mind csak elment mellettem és bement az egyik üzletbe. Kezdtem ideges lenni, ha meg van beszélve, nem igaz, hogy nem tud pontos lenni, és már épp azon voltam, hogy elindulok hazafelé, mikor egy ismerős arcot láttam meg. Nagyon ismerős volt, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy honnan, míg be nem ért az épületbe. SP volt az, a tinilányok kedvence, a „nagy sztár”.  Én őt is és a társát, azt a Fluor is nagyon elvetettem. Alig vártam, hogy elmenjen mellettem és ő is valami méregdrága üzlet felé vegye az irányt, ehelyett felém tartott.

- Öhm… te vagy Niki? – kérdezte kicsit szégyenlősen, mire bólintottam. – Bocs a késésért, Éder Krisztián vagyok! – nyújtotta a kezét. Na ne! Krisztián a neve, egyetemre jár és zenél! Apu azt akarja, hogy SP-vel osszam meg a lakásom!

- Vass Nikolett – mondtam, mikor „magamhoz tértem”.

- Szerintem üljünk be valahová beszélgetni, nem? Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezte és úgy mosolygott rám, amitől a tinik már elájultak volna.

- Rendben, menjünk.

Beültünk egy kávézóba, én egy Latte Macchiatot, Krisztián pedig egy erős feketekávét kortyolgatott. Fáradtnak nézett, ki de jó kedve volt.

- Apukáddal már megbeszéltük az anyagiakat és a hivatalos dolgokat, azt mondta, hogy te fogod eldönteni, hogy megbízható vagyok-e, meg ilyenek. Szóval, mit szeretnél tudni?

- Nem is tudom, mesélj kicsit magadról! – Nagyon nem tetszett a helyzet, de próbáltam jó képet vágni hozzá. Majd valamit kitalálok, hogy miért ne költözzön hozzám.

- 22 éves vagyok, fotográfiát tanulok az egyetemen, mellette zenélek, fellépésekre járok. Ha lakótársak leszünk, akkor se fogsz sokat látni, mert rengeteget dolgozom, de ha épp nem, akkor lehet, hogy kicsit hangos lennék. Milyen a lakás? – kérdezte, én meg nagyjából elmagyaráztam neki, hogy egy elég nagy szobája lenne és egy közös nappali, konyha, fürdő stb. – Mikor nézhetném meg?

- Hát mikor érsz rá?

- Öh… - Elővett egy határidőnaplót a táskájából és lapozgatni kezdte. – Igazából a héten csak most érek rá.

- Akkor menjünk – egyeztem bele és elindultunk. Én mentem tovább a járdán, ő megtorpan hirtelen és furán nézett rám. – Mi van? – kérdeztem kicsit bunkóbban, mint kellett volna.

- Kocsival gyorsabb lenne, nem? – mosolygott.

- Idegenek kocsijába nem szoktam beülni. Gyalog megyünk! – jelentettem ki.

- Istenem, gyere már! Nem foglak elrabolni! Eddig is megtehettem volna, ha akarom! – bizonygatta én meg pár perc után beadtam a derekam. A parkoló másik vége felé indultunk, azt hittem már soha nem érünk oda, végül megállt egy Alfa Romeo mellett és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem mellé és már indultunk is hazafelé. 

Helló!

Sziasztok!


Az első fejezet valószínűleg szerdán fog felkerülni. Addig, annak aki még nem olvasta van ideje elolvasni a másik történetemet: http://napfenyizulany.freeblog.hu/ Vagy a bloglistán lévő blogokat :)


Két főszereplő:


Vass Nikolett

Éder Krisztián

Persze más szereplők is lesznek, de ők lesznek a főszereplők :)
Szerdán délután/este fog felkerülni valószínűleg (de nem biztos!). Addig is kövessetek a twitteren (@_Rekuuush) ahol lehet kérdezni, írni, bármit csinálni és további infók is oda fognak felkerülni!
Erre a blogra lassabban fognak felkerülni a fejezetek, de hosszabbak lesznek (legalábbis így tervezem). És amit nagyon szeretnék, hogy írjatok ide is kommentet. Tök jó, hogy twitteren írtok, de aki nem, az írjon ide, légyszíves! Ne kelljen bevezetnem hogy x komment után rakok csak fel új fejezetet... :)
Akkor szerdán tali :D
Rékuuush