5. fejezet – Otthon

Este az ágy szélére húzódva aludtam el, reggel viszont már Krisztiánhoz közelebb húzódva ébredtem fel. Mikor kinyitottam a szemem, azt hittem megvakulok, annyira erősen sütött a nap. Nem is értettem Krisztián hogy tud ilyen világosban aludni, mert ő még a derekamat átkarolva szuszogott. Szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy a derekamon van a keze, és hirtelen felültem. A lökésre ő is felébredt, álmos szemeivel rám nézett, majd a kezére, amit gyorsan elhúzott.

- Bocs – mondta szégyenlősen. - Honnan szerzünk kulcsot? – terelte gyorsan a témát és nekiállt öltözködni.

- Csak otthon van pótkulcs apuéknál.

- És hol laksz?

- Körülbelül egy órára innen. Max másfél – magyaráztam.

- Az nincs messze. Nekem stúdióba kell mennem, de te addig próbáld megszerezni, jó? Ha valami van, itt a számom, de ha lehet, ezt ne rakd ki a netre! – adott át egy papírt, én meg tátott szájjal néztem rá. Éreztem, hogy robbanni fogok.

- MI VAN? Azt gondolod, hogy egyedül lemegyek? Hát nagyon tévedsz! Te hagytad el a kulcsot, szépen beülünk a kocsidba és elviszel! – ordítottam. Le kellene szoknom róla, el fog menni a hangom. Viszont éreztem, hogy közel a cél, nem sokáig fogja bírni velem.

- Értsd már meg, hogy fontos elmennem! Az új lemezemre vesszük fel a dalokat, nem hülyeségből akarok menni! – kiabált ő is és kirohant az ajtón. Nem hiszem el, hogy itt hagyott, de muszáj volt elmennem a kulcsért. Ő biztos ott tudna aludni valamelyik haverjánál, de nekem még barátaim sincsenek. Jobb ötlet híján kinéztem egy buszjáratot és elindultam a Nyugati pályaudvar felé.

A buszon végig a telefonomon hallgattam zenét, teljesen megnyugtatott. Az idegesített egy kicsit, hogy a tegnapi ruhámban voltam, pénz is elég kevés volt már nálam, és hogy újra találkoznom kell a szüleimmel. Eddig csak karácsonykor találkoztunk, és bőven elég is volt… Sose volt velük túl jó kapcsolatom. Apu kiskoromban nagyon elkényeztetett, így a gimnáziumban kiérdemeltem a ’suli réme’ címet. Anya pedig nem is vett részt a nevelésemben, állandóan a munkájával van elfoglalva. Mikor nem az irodában van, akkor otthon a dolgozószobájába zárkózik. Anya ügyvéd és azt mondja, hogy mindig dolgoznia kell, apunak pedig saját autókereskedése van, ő mégis szakított rám időt. Viszont az együtt töltött időt általában vásárlással töltöttük, és mindig kihisztiztem magamnak a legdrágább, legmárkásabb cuccokat. Egy darabig még hisztiznem kellett érte, aztán úgy 13 éves koromtól csak mondanom kellett, mi kell, másnap már a konyhaasztalon várt rám. Most pedig, mióta elköltöztem szép összegeket kapok havonta a bankkártyámra. Azt is mondhatnám, hogy az én életem csodás, de nem így van sajnos. Egy dolog hiányzik az életemből, azok pedig a barátok. Általánosban volt egy barátnőm, Vivien, akivel a nyolcadikos ballagás óta nem találkoztam, gimiben meg mindenki utált, így már elég rég óta egyedül vagyok.

Elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy megérkeztünk, az utolsó pillanatban szálltam le a buszról.

- Anya, apa, itthon vagytok? – kérdeztem az előszobából kiabálva.

- Itt vagyunk a konyhába! – kiáltott vissza apa. – Szia kislány! Hogy hogy jöttél?

- Az idióta lakótársam elhagyta a kulcsot, úgyhogy muszáj volt eljönnöm a pótkulcsért. Átöltözöm, és megyek is, van egy kis dolgom Pesten.

- Csak nem munkád van? – kérdezte csillogó szemekkel apa. Kegyes hazugság, vagy ragaszkodjak az igazsághoz?

- Nem, még nem értesítettek, de az ő hívásukat várom és szeretnék otthon lenni, mikor hívnak – találtam meg az arany középutat hazugság és igazság között és már le is léptem a szobámba. A szekrényem kis híján üres volt, de szerencsére találtam egy barna hosszú ujjú egyberuhát, amihez fekete harisnyát vettem fel. Tökéletes. A levetett ruháimat gyorsan beletömtem egy barna kistáskába, felkaptam a kikészített pótkulcsot, és rövid elköszönés után indultam is a buszmegállóba. A hazafele út rövidebbnek tűnt, nem merültem el a gondolataimban, hanem az elsuhanó tájat néztem.

***

- Szia Krisztián, itt a kulcsod, lehetőleg ne hagyd el! – adtam oda neki a frissen lemásoltatott kulcsot, mikor hazaért, közben próbáltam úgy mondani, ahogy ő reggel adta le a ’ne írd ki a netre’ dumát.

- Kösz! – mondta és bevonult a szobájába. Csodálkoztam, hogy nem volt se egy beszólása, ki se akadt, de úgy látszik fáradt volt hozzá. Én is elfáradtam, úgyhogy befeküdtem a tévé elé, aztán el is nyomott az álom.