1. fejezet - Első lépés

Szétrobban a fejem, mi ez a hang? Kinyitottam nagy nehezen a szememet és megláttam a világító, rezgő, zenélő iPhone-omat. Beletelt még egy percbe, mire rájöttem, hogy csörög a telefonom.

- Igen? – szóltam bele elhaló hangon. Arra sem emlékszem, hogy jutottam haza a tegnapi buli után. Mióta Budapesten élek (körülbelül 2 éve), szinte mást sem csinálok, csak bulizok. Főleg nyáron, de most hogy szeptemberben is ilyen nyárias idő van, még mindig tart a buli-szezon.

- Szia Kislányom! Van egy jó hírem! – hallottam meg apu örömittas hangját. A hatás kedvéért tartott egy kis szünetet, aztán folytatta. – Találtam neked lakótársat! Vagyis még nem biztos, de megbeszéltem vele, hogy találkoztok az Aréna plázában. Ma ötkor legyél ott, oké?

- Ah, jól van! – Remek. Semmi kedvem semmihez, erre mehetek idegenekkel társalogni, hát nagyon jó. – Mi a neve? Mit tudsz róla?

- Ööö… valamilyen Krisztiánnak hívják. A vezeték nevére nem emlékszem. Fiatal huszonéves srác, azt mondta, néha lehet kicsit hangos lesz, mert az egyetem mellett zenél. Tudom, hogy te szereted a zenét, biztos nem lesz baj – magyarázta boldogan.

- Hát jó, ötre odamegyek, na szia! – ráztam le gyorsan, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy hogy állok a munkakereséssel. Igazság szerint apuék úgy tudják, hogy dolgozni jöttem fel Pestre, mert itt több a lehetőség, de eddig semmit nem csináltam még. Apuék fizetik minden számlámat, és havonta szép kis összegeket utalnak a bankkártyámra, szóval ilyen gondom sincsen. Inkább bulizok, mint hogy dolgozzak, az nem nekem való.

Leültem a tévé elé ás elgondolkoztam. Milyen lehet ez a Krisztián? Magas, helyes, vagy valami cuki kis alacsony? De akár az is lehet, hogy egy szemüveges, fogszabályzós, pattanásos stréber. Apu azt mondta, hogy egyetemre jár és zenél. Lehet hogy valami unalmas jogira jár és hegedül. Uuu… Vagy egy tök jó szakmát tanul és basszusgitározik. Akkor biztos jóban leszünk.

Teljesen belemerültem a gondolataimba, már láttam magam előtt, ahogy leszáll a motorjáról egy magas fekete hajú, nagyon helyes srác, leveszi a napszemüvegét, így megpillanthatom a sötét szemeit…

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő, gyorsan összekaptam magam és már indultam is. Egy farmer egybe ruhát vettem fel és egy magas sarkú sarut, hullámos hajamat pedig lófarokba kötöttem.

A Pláza úgy fél órára van a lakásomtól, gyalog, szépen lassan sétáltam, de így is elég hamar odaértem. Jobb ötlet híján a McDonald’s felé vettem az irányt és a szokásost kértem. Egy csibeburger, cézársaláta és kóla. Öt óra előtt nem sokkal fejeztem be az evést, és mivel konkrétan nem volt megbeszélve, hogy hol találkozunk beálltam a bejárat elé és vártam. 

Már vagy húsz perce ott álltam, minden egyes fiatal srácra, azt hittem, hogy ő az, de mind csak elment mellettem és bement az egyik üzletbe. Kezdtem ideges lenni, ha meg van beszélve, nem igaz, hogy nem tud pontos lenni, és már épp azon voltam, hogy elindulok hazafelé, mikor egy ismerős arcot láttam meg. Nagyon ismerős volt, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy honnan, míg be nem ért az épületbe. SP volt az, a tinilányok kedvence, a „nagy sztár”.  Én őt is és a társát, azt a Fluor is nagyon elvetettem. Alig vártam, hogy elmenjen mellettem és ő is valami méregdrága üzlet felé vegye az irányt, ehelyett felém tartott.

- Öhm… te vagy Niki? – kérdezte kicsit szégyenlősen, mire bólintottam. – Bocs a késésért, Éder Krisztián vagyok! – nyújtotta a kezét. Na ne! Krisztián a neve, egyetemre jár és zenél! Apu azt akarja, hogy SP-vel osszam meg a lakásom!

- Vass Nikolett – mondtam, mikor „magamhoz tértem”.

- Szerintem üljünk be valahová beszélgetni, nem? Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezte és úgy mosolygott rám, amitől a tinik már elájultak volna.

- Rendben, menjünk.

Beültünk egy kávézóba, én egy Latte Macchiatot, Krisztián pedig egy erős feketekávét kortyolgatott. Fáradtnak nézett, ki de jó kedve volt.

- Apukáddal már megbeszéltük az anyagiakat és a hivatalos dolgokat, azt mondta, hogy te fogod eldönteni, hogy megbízható vagyok-e, meg ilyenek. Szóval, mit szeretnél tudni?

- Nem is tudom, mesélj kicsit magadról! – Nagyon nem tetszett a helyzet, de próbáltam jó képet vágni hozzá. Majd valamit kitalálok, hogy miért ne költözzön hozzám.

- 22 éves vagyok, fotográfiát tanulok az egyetemen, mellette zenélek, fellépésekre járok. Ha lakótársak leszünk, akkor se fogsz sokat látni, mert rengeteget dolgozom, de ha épp nem, akkor lehet, hogy kicsit hangos lennék. Milyen a lakás? – kérdezte, én meg nagyjából elmagyaráztam neki, hogy egy elég nagy szobája lenne és egy közös nappali, konyha, fürdő stb. – Mikor nézhetném meg?

- Hát mikor érsz rá?

- Öh… - Elővett egy határidőnaplót a táskájából és lapozgatni kezdte. – Igazából a héten csak most érek rá.

- Akkor menjünk – egyeztem bele és elindultunk. Én mentem tovább a járdán, ő megtorpan hirtelen és furán nézett rám. – Mi van? – kérdeztem kicsit bunkóbban, mint kellett volna.

- Kocsival gyorsabb lenne, nem? – mosolygott.

- Idegenek kocsijába nem szoktam beülni. Gyalog megyünk! – jelentettem ki.

- Istenem, gyere már! Nem foglak elrabolni! Eddig is megtehettem volna, ha akarom! – bizonygatta én meg pár perc után beadtam a derekam. A parkoló másik vége felé indultunk, azt hittem már soha nem érünk oda, végül megállt egy Alfa Romeo mellett és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem mellé és már indultunk is hazafelé.