2. fejezet – Telefonszám

Egész úton néma csendben ültünk egymás mellett. Én azon gondolkoztam, hogy érjem el, hogy Krisztián ne akarjon hozzám költözni, ő pedig az útra koncentrált. Csak akkor szólaltunk meg, mikor elmagyaráztam neki, merre kell menni. Szerencsére elsőre felfogta, így az út további részén a gondolataimba tudtam mélyedni. Konkrét ötletem még nem volt, de úgy gondoltam, hogy magamat fogom adni, és akkor valószínűleg nem akar majd velem egy fedél alatt lakni.

- Hol tudok megállni? – kérdezte, mikor már a háztömb elé értünk.

- Ott – mutattam a parkoló felé. Nagy nehezen talált szabad helyet és elindultunk a lépcsőház felé.

A lakásba érve eltátotta a száját és úgy nézett körül az előszobában.

- Ez gyönyörű! Te rendezted be?

- Ja… ez a nappali – vezettem az első ajtó felé. Gyorsan körülnézett és már mentünk is tovább. – Ez az én szobám. Tilos belépni! – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót és már nyitottam is be a következő szobába. – Ez lesz a tiéd, ha beköltözöl – A szobában nem volt sok berendezés. Egy ágy, egy íróasztal székkel, két szekrény és egy éjjeli szekrény. Elég nagy szoba volt, néhány bútor még kényelmesen elférhet benne. Utána megmutattam neki a konyhát és a fürdőt is, de az már annyira nem érdekelte.

- Nem is tudom… - töprengett. Lehetett rajta látni, hogy nagyon agyal. – Jó kis pecó. Mielőbb szeretnék költözni, de gondolom meg szeretnéd még beszélni édesapáddal a dolgot, szóval itt a számom, ha döntöttetek hívj fel! – nyújtott felém egy cetlit, rajta egy telefonszámmal, közben úgy mosolygott és olyan szemekkel nézett, amivel egy tini rajongónak könnyen elveszi az eszét. Viszont ez nálam nem hatott. – Várom a hívásod! Szia! – köszönt el és kilépett az ajtón.

Rögtön nyúltam is a telefonomért és hívtam aput. Az első csörgésre felvette, szóval várta a hívásomat.

- Na mi a helyzet? – kérdezte könnyedén. – Milyen ez a fiú?

- Apa, ez a srác SP!

- Az a tinibálvány? Be akar költözni? Használd ki, még előnyödre válhat a munkakeresésnél!

- Neeem! Ide nem költözik, az biztos! – jelentettem ki.

- Dehogy nem! Mi bajod van vele? – kérdezte meglepődve.

- Az, hogy nagyképű. A semmiből él, majomkodik egyet a színpadon és kapja érte a százezreket. Bálványozzák, mert olyan „helyes”, közben meg egy elszállt sztárocska! – fakadtam ki apunak a telefonba.

- És bunkón is viselkedett veled?

- Hát… nem. – vallottam be. Tényleg nem volt vele probléma, de akkor sem akartam, hogy egy lakásban lakjon velem.

- Akkor mondd meg neki, hogy oké, költözhet!

- Jól van, felhívom – egyeztem végül bele és kinyomtam a telefont. Elővettem a zsebemből Krisztián cetlijét és már hívtam is fel, jobb lesz minél előbb túlesni rajta.

- Igen? – hallottam meg az ismerős hangot a telefonban. Tartottam egy kis szünetet, aztán válaszoltam.

- Hello, Vass Niki vagyok, ha még mindig szeretnél, költözhetsz, amikor akarsz! – magyaráztam gyorsan.

- Hú, ez tök jó! – mondta lelkesen. – Még egyenlőre nem tudom, mikor lesz időm, de majd felhívlak, rendben?

- Nekem mindegy – mondtam egykedvűen.

- Most le kell tennem. Szia! – rázott le gyorsan, de én nem bántam. Nagyon jó és egyben nagyon gonosz ötletem támadt telefonálás közben, úgyhogy már rohantam is a laptopomért. Leültem a nappaliba és mikor bekapcsolt a gép, egyszerre megnyitottam a Facebookot és a Twittert is, majd miután bejelentkeztem, mindkettőre ugyanazt a szöveget írtam ki.

’Éder Krisztián SP telefonszáma’

és begépeltem a papírkán lévő számokat. Mindkét helyen hamar jöttek a válaszok, hogy ’komolyan az övé’? Megnyugtattam mindenkit, aztán ki is kapcsoltam a gépet. Picit lelkiismeret furdalásom volt, de nem törődtem vele. Megérdemelte. Alig vártam, hogy mesélje majd, hogy valaki kiadta a telefonszámát a rajongóknak. Facebookon több mint ezer ismerősöm van, sok SP fan, valaki biztosan megpróbálja felhívni, a Twitterről már ne is beszéljük. Ott szinte mind a kis híján hatszáz követőm szereti.

Még vagy negyed órán keresztül ezen gondolkoztam, amikor rájöttem, hogy hülyeséget tettem. Rá fog jönni, hogy én voltam és ki tudja, mit csinál. Tudni fogja, hogy én írtam ki a telefonszámát, hisz ma adta meg, fél órára rá, sokan hívogatják, egyértelmű lesz. A mellettem fekvő iPhone csörögni kezdett, én pedig nagyon megijedtem. Kezembe vettem a készüléket, de mikor megláttam a kijelzőn a telefonszámot, elejtettem. Hangosan koppant a padlón, de folytatta a zenélést. Nem tudtam, mit csináljak, így felvettem és kicsit félve szóltam bele.

- Halló?

- Niki, te adtad meg a telefonszámomat a rajongóimnak? – kérdezte kiabálva, közben többször is hallottam a beérkező hívásokat jelző hangot. – Mióta felhívtál, egyfolytában csörög a telefonom, mindenki csak sikítozik, meg kérdéseket rak fel… Te voltál?

- Öhm… igen – vallottam be. Nem lett volna értelme letagadni, úgyis rájött volna.

- De miért? – kérdezte meglepetten és szomorúan.

- Nem tudom! – vágtam rá hangosan és leraktam. Máskor is csináltam már ilyen dolgokat, de általában később is csak nevettem a másikon, most viszont sajnáltam. Talán azért, mert őt még nem is ismerem, mégis így kicsesztem vele. Hogy eltereljem a gondolataimat inkább bekapcsoltam a tévét és azt kezdtem bámulni, közben pedig elnyomott az álom.