4. fejezet – A kulcs

Fluor, miután odaadta az autogramot, el is ment a dolgára és Krisztián is kiment a szobából. Kíváncsi voltam, hogy meddig fogja még bírni velem. Az arcából ítélve már nem sokáig, pedig még csak most költözött be. Alapból nem szoktam ennyire bunkó lenni az emberekkel, bár az tény, hogy nehéz eset vagyok, de ennyire nem szoktam messzire menni.

- Niki! – hallottam Krisztián hangját az előszobából.

- Mi van? – kiabáltam vissza.

- Gyere ki, légy szíves!

Kiléptem és láttam, hogy kabátban, cipőben állt az ajtó előtt, valószínűleg menni készült.

- Kéne nekem is kulcs! – jelentette ki. Erre nem is gondoltam, nekem csak egy kulcsom van.

- Öh… elmegyek és lemásoltatom! – sóhajtottam.

- Lesz időm, majd én megcsinálom!  - ajánlotta fel, de nem engedtem neki. Nem bíztam benne, nem akartam, hogy elvigye.

- Neeem! Majd én! – Elkezdtem venni a cipőmet, de elkapta a kezem.

- Mondom, hogy megcsinálom! Bízz már bennem egy kicsit! – mondta idegesen.

- Jól van, tessék! – vágtam hozzá a kulcsot. – Én addig elmegyek vásárolni! Hat órakor legyél a ház előtt! – adtam ki a „parancsot” és elindultam.

Az Aréna plázába mentem, nem volt kedvem messzebbre menni. Míg elértem odáig kiszellőztettem a fejem és mosolyogva lépkedtem kedvenc üzleteim között. Először a Bershkába mentem, ahol egy nagyon jó tunikát vettem, aztán vettem magamnak két pár Swarovski fülbevalót, majd a Rossmann-ba néhány körömlakkot és sminkcuccot. Végül a McDonald’s felé vettem az irányt, ahol a szokottal ellentétben Big Mac-et ettem. A kólámat szürcsölgetve, lassan lépkedtem a ház felé, ami előtt már várt rám Krisztián. Csoda, hogy nem késett el.

- Szia! Na, sikerült? – kérdeztem, és nyújtottam a kezem a kulcsért, ő azonban csak lesütött szemmel bámulta a cipője orrát. – Mi van?

- Hát… van egy kis probléma.

- Mit csináltál?

- Elmentem a stúdióba fotózni, minden cuccot lepakoltam a szokásos helyre. Mikor elindultam lemásoltatni a kocsiban vettem észre, hogy eltűnt. Se ott, se a stúdióban, sehol nem találom – mesélte a történetet és bocsánatkérő szemekkel nézett rám.

- HOGY MI VAN? – ordítottam rá, mikor felfogtam, amit mondott. A mellettünk elhaladó srác egy kicsit furán nézett rám, de miután szúrós szemekkel bámultam utána, inkább elfordult. Kicsit lenyugodtam, és normális hangon folytattam. – És mégis hol fogunk aludni?

- Hát, Tomikát próbáltam hívni, de egyszerűen nem veszi fel a telefont – magyarázta, és bár már semmit sem akart mondani, továbbra is kérdőn néztem rá. Leesett neki, hogy tőle várom a megoldást, így gyorsan folytatta: - Ööö… na jó, gyere! – mondta és elindult a kocsija felé.

- Hová megyünk?

- Kiveszünk egy hotelszobát. Majd állok minden költséget, elvégre én csesztem el mindent – tájékoztatott idegesen és becsapta maga után a kocsiajtót. Szótlanul beültem mellé és a legközelebbi hotelig csendben ültünk egymás mellett. Mikor kiszálltunk ő rögtön a recepció felé ment, én inkább megálltam kicsit hátrébb és vártam, hogy jöjjön.

- 144-es szoba, első emelet, A folyosó. Vacsora, ha kérsz, az ebédlőben, a földszinten, nyolcig lehet enni. Holnap pedig reggel kilencig kell elhagynunk a szobát – darálta le a szöveget, amit nyílván a recepciós lány mondott neki, közben már meg is találtunk a szobánkat.

Nagyon szép volt, a falak drapp színűek voltak, a sarokban egy asztal székekkel, az ajtó mellett nyílt a fürdő ajtaja, a szoba közepén pedig egy hatalmas franciaágy.

- Krisztián! Ez egy franciaágy!

- Nem mondod? Ez olcsóbb volt. Nem akarom, hogy minden pénzem erre menjen rá – mondta morcosan és bezárta az ajtót. Egyből levetkőzött egy pólóra és alsógatyára, és zuhanyzás nélkül dőlt is be az ágyba. Én úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, így a fürdő felé mentem, ahol találtam törölközőt, tusfürdőt, szappant, és mindent. Mosdás után az újonnan vásárolt tunikámat vettem fel, nem akartam a ruhámba aludni, az pedig pont olyan volt, mint egy hálóing. Mikor kiléptem a fürdőből, úgy láttam, hogy Krisztián már alszik az ágy jobb oldalára húzódva. Egy darabig csak álltam ott, és néztem, egészen addig, míg kinyitotta a szemeit.

- Felőlem aludhatsz a földön is, de szerintem az ágy kényelmesebb. Nyugi, nem foglak leteperni – suttogta álmos hanggal. Még mindig nem nagyon akartam melléfeküdni, de igaza van, az ágy azért kényelmesebb.

- Hú, de vicces valaki! – dörmögtem az orrom alatt, ügyelve, hogy ne hallja meg. Mára már elég a balhékból. Az ágy bal oldalára feküdtem, minél messzebb tőle, már szinte leestem az ágyról. Hallottam, hogy egyre lassabban veszi a levegőt, tudtam, hogy elaludt. Nem sokkal utána nekem is sikerült, bár az álmaimról inkább nem mesélnék…