6. fejezet – Adj egy esélyt!

- Krisztián, hová tűnt a táblacsoki az asztalról? – kiabáltam a konyhából. Semmi válasz. Idegesen nyitottam be a szobájába, ahol ő még az ágyában aludt, mellette a földön viszont egy Milka csoki papír hevert. Az én Milkám papírja. 

– Elárulnád, miért etted meg a csokimat? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy alszik.

- Mmmm – nyögte és átfordult a másik oldalára.

- Krisztián, megmondanád, miért etted meg a csokimat? – kérdeztem ismét, erre már felébredt. Résnyire nyitott szemekkel felemelte a fejét, aztán vissza is tette a párnára.

- Majd veszek neked újat! Hagyj még aludni!

- Nem hagylak! Most vegyél nekem csokit! – parancsoltam, közben rájöttem, hogy ez nagyon gyerekesen hangzott.

- Istenem, hagyjál már! – ugrott ki hirtelen az ágyból. – Nem hiszem el, hogy ilyen hülyeségekért piszkálnod kell! Mit ártottam neked, mondd el őszintén! – kiabált és nagyon közel állt hozzám, szeme szinte szikrákat szórt, én pedig kezdtem elgyengülni. – Látod, te sem tudod! Nincs is semmi bajod velem, csak olyan menőnek érzed magad attól, hogy mindenbe belekötsz! Gondolom ezek után mész, és kifecseged őket a barátaidnak!

- Nem is ismersz! – kiabáltam vissza. Nem szoktam ténylegesen kiakadni, általában csak megjátszom, de a barát téma nehezen érintett.

- Miért te ismersz engem? Én adtam volna egy esélyt, hogy megismerj, de te nem hagytad. Elítélsz úgy, hogy semmit nem tudsz rólam! Szerintem inkább hagyjuk egymást! – mondta az utolsó mondatot már halkabban és nekiállt keresgélni a ruháit.

- Amíg egy lakásban élünk, te is tudod, hogy nem tudjuk csak úgy hagyni egymást – váltottam át én is a normális hangerősségre.

- Akkor miért nem adsz egy esélyt? Miért nem próbálsz meg megismerni? Kezdjük az egészet elölről és felejtsük el azt, ami eddig történt! – nézett rám már-már könyörgő szemekkel és én is mélyen a szemébe néztem. Eddig fel sem tűnt, milyen gyönyörű szemei vannak. Annyira belemerültem a tekintetébe, hogy egy darabig csak álltam ott megkövülten, aztán válaszoltam:

- Nem tudom Krisztián… az nem én lennék. Én egyszerűen nem ilyen vagyok – hajtottam le a fejemet és leültem az ágyára, szemeim megteltek könnyel, de harcoltam ellenük. Nem láthat sírni.

- Csak próbáld meg! Kérlek… - kérlelt tovább és mellém ült. – Miért vagy ilyen?

- Milyen? – kérdeztem vissza, bár tudtam, mire gondol, de nem akartam elmondani.

- Hát hogy mindenbe belekötsz, nem hagyod, hogy megismerjük egymást, én azt látom, hogy ez nem te vagy, ez csak egy álca – mondta őszintén, és persze igaza volt.

- Nekem… sose voltak barátaim. Egész életemben egyedül voltam, mindenki utált, még a szüleim is lesz**tak… - fakadtam ki, és elkezdtek folyni a könnyeim. Gyenge vagyok, utáltam magam, hogy pont előtte így kimutatom a gyengeségemet. Lehajtottam a fejem és csendben sírtam.

- Sajnálom! Talán itt az idő, hogy kitörj az eddigi életedből, és jól bemutass azoknak, akik eddig lenéztek téged!

- Áh, nem vagyok én jó semmire! – suttogtam elkeseredetten.

- Dehogy nem, csak bízz magadban! Mutasd meg az embereknek, hogy te is jó vagy valamiben! Találd meg mi neked való, és ha szeretnéd és tudok is, akkor segítek! – kezdte el simogatni a hátam. Talán tényleg félreismertem, és nincs elszállva magától.

- Azt hiszem, igazad van! Nem gondoltam, hogy valaha bárkinek is ezt fogom mondani, de ne haragudj rám! – néztem rá. Zavarba ejtően közel volt hozzám, ezért inkább gyorsan visszafordultam a kezem bámulásához.

- Nem haragszom! Kezdjünk tiszta lappal. Azt hiszem, jó irányba haladunk. Egy picit már most megismertem belőled – mondta mosolyogva. – De most, ha nem haragszol nekem mennem kell stúdiózni.

- Persze… és köszönöm! – mondtam halkan és bementem a szobámba. 

Végigsírtam az egész napot, és szinte kis sem mozdultam a szobámból. Nem tudom, miért sírtam, talán, mert úgy éreztem a büszkeségemnek annyi, talán, mert nem tudtam elfogadni, hogy annyi az álarcomnak. Vagy inkább azért, mert képes vagyok megváltozni valaki miatt. Azt hittem egész eddig, hogy én ilyen vagyok, erősebb vagyok ennél… de ő belépett az életembe és mindent megváltoztatott. Nem voltam benne biztos, hogy ez így jó lesz, de abban reménykedtem, hogy semmi baj nem fog kisülni belőle.