12. fejezet – Orsi

Kezeimet tördelve vártam Tomikára. Nem igaz, hogy ennyit várni kell rá, azt mondta, itt van a közelben. Már egyre jobban kezdtem pánikba esni, mikor végre meghallottam a kapucsengő hangját. Rögtön rohantam és beengedtem az ijedt arcú Tamást.

- Mi történt? – kérdezte Krisztián szobájába érve. 

Még mindig ugyanúgy aludt, bár már két pokróccal betakartam, a fejére pedig hideg vizes törölközőt terítettem.

- Tegnap este is furcsán viselkedett már, most pedig nem tudom felkelteni. Hiába rázogatom, csak nyögdécsel egy kicsit, aztán abbahagyja és alszik tovább. A láza egy kicsit talán lejjebb ment – raktam a kezem a homlokára, aztán az arcára és a nyakára. Egyértelműen hidegebb volt már, de egy kis hőemelkedése biztos volt még.

- Azt hiszem, csak kimerült. Velem is ez volt még a nyáron, túlvállaltam magam és nem bírtam. Szerintem, ha nem lesz rosszabbul hagyni kéne holnapig, de ha akkor se kel fel, akkor orvost kell hívni. Ha rosszul lesz, meg fel megy a láza, akkor rögtön doki. Mit gondolsz? – Sosem láttam még ennyire komolynak, látszott rajta, hogy ő is aggódik a barátjáért. Az arcán nem a szokásos mosolyt lehetett látni, sokkal inkább gondterhelt volt.

- Nekem oké – válaszoltam elhaló hangon.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – ölelt át nyugtatásként Tomi. – Nekem mennem kell, de ha bármi van, hívj! Ha jobban van, ha rosszabbul, mindegy, de hívj mindenképp! Orsit már értesítettem, szóval tud róla – magyarázta. Szóval ő is tud Orsiról. Nagyon érdekelt, hogy ki is ő, de Krisztiántól akartam megtudni, nem Tamástól, ezért inkább nem szóltam semmit, csak kikísértem az ajtóig.

Miután elment, én rögtön visszamentem Krisztiánhoz, leültem az ágy szélére és megfogtam a kezét. Az arcát néztem, ami nyugalmat tükrözött, de mégis látszott rajta, hogy nincs jól. Lefeküdtem mellé, kezeinket összekulcsoltam és kettőnkre gondoltam. Nem rá és rám, hanem ránk. Elég viharosan indult minden, az előítéletem miatt, de ez mára megváltozott… egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, majd végül azt hiszem, megszerettem. A szemeim egyre elnehezedtek, végül lecsukódtak. SZERETEM.

A beszűrődő fény ébresztett fel, akkor láttam, hogy még mindig Krisztián mellett fekszem. Az órám háromnegyed négyet mutatott. Óvatosan a homlokára raktam a kezem, hogy megnézzem lázas-e még, de akkor legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét.

- Krisz! Felébredtél?

- Aha. Te mit keresel itt? – nézett rám csodálkozva, aztán ránézett az összekulcsolt kezünkre. Gyors visszahúztam, és az ölembe raktam a kezem. – Aggódtam érted. Jól vagy?

- Aggódtál? Hisz csak aludtam. Tudod, az emberek éjszaka alszanak! – oktatott ki mosolyogva.

- De az nem normális, hogy reggel nem lehet felkelteni és a délután közepén tér csak magához – magyaráztam, neki pedig leolvadt a mosoly az arcáról.

- Mi van? Mennyi az idő? – nézett a falon lévő órára. – MI VAN?

- Hé, nyugi, maradj csak ágyban! – toltam vissza, mikor fel akart ugrani. – Reggel hiába próbáltalak felkelteni, nem ment és magas lázad volt. Itt volt Tomi is, szerinte nagyon kimerültél, azért aludtál ennyit. – daráltam le a történetet és mielőtt elterelné a témát, megkérdeztem. – Hogy érzed magad?

- Még mindig szörnyen fáradt vagyok. És nagyon szomjas is.

- Hozok inni. Mit kérsz? És van lázmérőd?

- Ott van az íróasztal fiókjában – mutatott a szoba másik felében lévő íróasztalra. Kinyitottam a fiókot és nagyon meglepődtem, mert arra számítottam, hogy kupi lesz benne, ehelyett minden szépen a helyén volt. Rögtön meg is találtam a kis, régi típusú, higanyos lázmérőt. – Teát innék, de ha nincs kedved csinálni, jó lesz valami üdítő is.

- Ne viccelj, csinálok teát! Addig mérd meg a lázad! – adtam a kezébe a lázmérőt és kimentem a konyhába. Gyorsan kész voltam a teával, mikor beértem, Krisztián már a végzett is a méréssel és a kis eszközt vizsgálta a kezében. – Na mennyi?

- 38,6 – fintorgott.

- Gondoltam. Tessék – adtam a kezébe a teát és egy lázcsillapítót.

- Le kell mondani a mai fellépést, ráadásul elkéstem egy klipmegbeszélésről is. Ilyen fáradtan hasznavehetetlen vagyok.

- Tomi mikor itt volt, azt mondta, hogy intézkedik a mai nappal kapcsolatban és szól Orsinak is, hogy mi van – magyaráztam. Orsi nevét egy kicsit undorral ejtettem ki.

- Honnan tudsz Orsiról? – kérdezte hirtelen Krisztián. Az arcára néztem, meglepett volt.

- Tomi mondta és láttam a nem fogadott hívásaidat is. Szóval, mióta?

- Hát úgy négy éve – mondta tök normálisan. Felidegesített, hogy ennyire nyugodt tudott maradni. Miért nem volt velem őszinte?

- Tessék? Négy éve? És mégis mikor akartad nekem elmondani? – kiabáltam idegesen.

- Micsodát? – kiabált ő is.

- Hát hogy barátnőd van – amint kimondtam elkezdett nevetni. Sőt, inkább röhögött. Nem értettem, mit talál olyan viccesnek, mikor én majd’ felrobbantam a dühtől.

- Orsi nem a barátnőm, hanem a menedzserem! – mondta még mindig nevetve.

- Oh… - nyögtem ki elvörösödve. Ez nagyon égő volt. Miért nem jutott eszembe, hogy a menedzsere. Azért hívogatta, és azért kell tudnia, hogy mi van Krisztiánnal, nem azért, mert a barátnője.

- De várjunk csak. Miért zavart annyira, mikor azt hitted járunk? Csak nem…

- Ki ne mondd! – rivalltam rá.

- Te féltékeny voltál! – kiáltotta örömittasan.

- Hagyj már! Ha a szekálódás ennyire megy, mehetnél dolgozni is! – ordítottam le, és kirohantam a szobából. Az ajtót hangosan csaptam be magam mögött, majd az ágyamra vetettem magam. Az arcomat a párnába fúrtam és sírni kezdtem. Nem azért, mert megbántott, vagy mert annyira ciki volt, hogy azt hittem a barátnője, hanem mert igaza volt… féltékeny voltam.