II. évad - 5. fejezet – Hibát követünk el

Korán keltem, hogy otthon találjam még Krisztiánt. Mindenképpen beszélni akartam vele, és úgy gondoltam, jobb minél előbb túlesni rajta. Már az utcáról láttam, hogy fel volt kapcsolva a villany a szobájába, így megtudtam, hogy nem hiába keltem fel ilyen korán. Nem a saját kulcsomat használtam, hisz már nem az enyém a lakás, nem állíthatok be csak úgy. Kopogtam. Elég sokat kellett várnom, de végül ajtót nyitott nekem a fáradt, csodálkozó Krisztián.

- Hát te? – kérdezte köszönés nélkül.

- Muszáj beszélnünk – jelentettem ki, és nyomatékosításképp beléptem az ajtón.

- Jól van, de nincs sok időm. Forgatni megyek – elmosolyodtam, hisz ezek szerint jobban van. A nappaliban a kanapéra ültünk le, ő az egyik végére, én a másikra. – Tehát?

- Én… sajnálom.

- Ennyi? – kérdezte éles hangon.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam és sajnálom, hogy tönkretettelek – hadartam. Jó volt kimondani, tényleg megkönnyebbültem. Krisztián nem nézett rám, kezeit térdére tette és szemeivel úgy vizslatta, mintha meg akarná számolni a rajta lévő anyajegyeket.

- Hát, erre nem tudok sok mindent mondani. Elfogadom a bocsánatkérésedet, de nem tudok még megbocsátani. Ez túl nagy dolog volt, nem megy ennyire könnyen – mondta végül én pedig bólintottam. A szemeim megint megteltek könnyekkel, pedig pontosan erre számítottam. Sőt, inkább rosszabbra. Elfordultam, hogy ne lássa az arcom, de már túlságosan ismert ahhoz, hogy ne vegye észre. – Kérlek, ne sírj. Tudod, hogy utálom, mikor sírsz…

- Azt hittem, csak akkor utáltad, mikor szerettél… - hülyén éreztem magam, mikor kimondtam. Igen, azt akarom hallani, hogy még mindig szeret, akkor talán van esélyem. De mikor mondtam, rájöttem, hogy ezt nem így kéne. Közelebb ült hozzám, kezét a vállamra tette és nyugtatni próbált.

- Én… én… - kezdte, de nem fejezte be a mondanivalóját, inkább elfordult.

- Te?

- Én még mindig szeretlek - fordult vissza hozzám, majd megcsókolt. Nem tudtam mire vélni ezt a csókot, szerintem ő sem tudta, miért csinálta. Ennek ellenére ahelyett, hogy abba hagyta volna, végigdöntött a kanapén és a felsőmmel babrált. – Hibát követünk el.

- Tudom.

- De nem érdekel – mondta és a nyakamat csókolgatta, majd szó szerint tépkedtük le egymásról a ruhát.

Fél óra múlva pihegve feküdtünk egymást ölelve, meztelenül, izzadtan. Krisztiánra néztem, aki a plafont bámulta, és szinte semmire nem reagált. – Hülyeséget csináltunk – mondta és elkezdett öltözködni.

- Azt hittem nem érdekel téged.

- Persze, nagyon jó volt, csak… mindketten tudjuk, hogy ez semmin nem változtat.

- Tudom.

- És mit fogsz csinálni? Miért jöttél haza? – kérdezte érdeklődve, közben már a cipőjét vette.

- Nem hosszabbították meg a szerződésem – mondtam már sokadszorra, mióta hazajöttem. – Délelőtt bemegyek az ügynökséghez és megkérdezem, hogy szükségük van-e rám. Ha igen, dolgozni fogok, keresek új albérletet, új életet kezdek. Ha nem…

- Akkor?

- Akkor már tényleg véglegesen itt hagyom az országot. Az unokabátyám Londonban lakik, azt mondta, bármikor szívesen lát. Ha nem lesz rám szükség, hozzáköltözök – mondtam, közben felöltöztem. Krisztián lefagyott egy pillanatra, megállt a cipőfűzés közben és rám meredt.

- Képes lennél ismét itt hagyni mindent?

- Mi mindent, Krisz? Nincsen semmim. Nincs lakásom, a szüleim látni sem akarnak, nem lesz munkám és te sem bocsátasz meg. Most egy hajléktalan, családtalan senki vagyok – fakadtam ki, ő pedig döbbenten nézett rám.

- És szerinted ez nem változhat? Találhatsz albérletet, kibékülhetsz a szüleiddel, szerezhetsz munkát.

- Kimaradt a legfontosabb. Te meg tudsz nekem valaha bocsátani? – kérdeztem, ő pedig csak nézett. – Hiányoztál.

- Te is nekem. Nagyon – mondta, de válasz nélkül kilépett az ajtón. Sosem vágytam különleges képességre. Nem érdekeltek a vámpírok meg a vérfarkasok, de most nagyon szerettem volna gondolatolvasó lenni. Tudni, mit gondol, mit érez Krisztián. Míg ezt nem tudom, addig lehetetlen helyes döntést hozni. Vissza sem kaptam őt, mégsem szerettem volna újra elveszíteni. Az én hibám volt minden és nem akartam újra hibázni. Szükségem volt rá. Szeretem.