3. fejezet – Kompromisszumok

A kaputelefon hangja riasztott fel álmomból másnap reggel. Álmos szemekkel lépkedtem az előszobába és felvettem.

- Ki az? – kérdeztem morcosan.

- Krisztián vagyok. Hoztam a cuccaimat! – Válasz nélkül kinyitottam neki a lépcsőház ajtaját és a lakást, majd mikor még be sem ért az ajtón bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Arra számítottam, hogy legalább egy hétbe beletelik, mire időt szorít a költözésre, azt meg főleg nem hittem, hogy már ma megjelenik. Az ablakhoz mentem és onnan néztem, ahogy Krisztián kivett a kocsijából egy gitártokot és egy bőröndöt és belépett a lépcsőházba. Láttam, hogy el kellene neki a segítség, de nem éreztem, hogy ezt nekem kellene nyújtanom. Inkább csak néztem, ahogy teszi a köröket: kinyitja az autót, kiveszi a cuccot, bezárja az autót, kinyitja a lépcsőházat, feljön, lerakja, lemegy és még háromszor-négyszer ugyanez, míg végül feljött és már nem láttam lemenni.

Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ideköltözik. Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy SP lesz a lakótársam, képen röhögtem volna, most meg azt hallgatom, hogy pakolászik a szobájában. Az én lakásomban.

- Segítenél pár dologban? – nyitott be hirtelen a szobámba, nem kis ijedségemre.

- Nem meg mondtam, hogy ide nem jöhetsz be? – ordítottam rá reflexből, ő pedig védekezően visszacsukta maga előtt az ajtót. Vettem egy mély levegőt, kimentem és teljesen normális hangon kérdeztem. – Szóval miben kellene segíteni? – Felhúzta a szemöldökét, de azért elmagyarázta.

- Hát, nagyon tetszik, ahogy az előszoba, meg a nappali is be van rendezve és segíthetnél az én szobámat berendezni, ha nem probléma.

- Oké, menjünk – adtam be a derekam és Krisztián elé bevágva bementem a szobájába. Szó szerint káosz uralkodott. Minden össze-vissza hevert a földön, nagytáskákon kisebb táska volt, az ágyon feküdt a gitár és néhány dobozt is láttam az íróasztalra rakva. – Uhh. A ruháidat gondolom be tudod pakolni a szekrénybe. A gitárnak van valami állványa?

- Igen, abban a dobozban! – mutatott az egyik asztalon lévő dobozra, és ő már neki is állt a ruhái pakolásához. Nagy nehezen átverekedtem magam a szoba túlsó végébe, és meg is találtam az állványt.

Viszonylag hamar végeztünk, bár még nem sok cuccot hozott át. Bútorokat például egyáltalán nem, de a költöztetők azt majd megoldják.

- Elmegyek kaját venni. Hozzak neked valamit? – kérdezte kedvesen.

- Nem kell semmi, de mielőtt még elmész, elmondanék néhány szabályt. Egy: a hűtő felső három polca a tiéd, az alsó három az enyém. Egymás kajájához nem nyúlunk. Kettő: A fürdőszoba miután felkeltem az enyém, ez 11 és 14 óra között lehet, valamint este héttől nyolcig. Három, azaz a legfontosabb, a szobámba belépni TILOS! – ismertettem vele a fejben már jól kidolgozott szabályaimat és elindultam a szobámba, de mikor el akartam menni mellette, elkapta a karom.

- Ígérem, betartom a gyerekes szabályaidat, de te megpróbálhatnál kedvesebb lenni! Látom rajtad, hogy szívből gyűlölsz, csak nem értem, miért, mikor nem is ismersz! – sziszegte az arcomba, majd elengedett és kirohant. Egy darabig még bámultam utána, aztán mintha mi sem történt volna, ledőltem pihenni a szobámba. Elgondolkodtam Krisztián szavain, de ahelyett, hogy lelkiismeret furdalásom lett volna, inkább örültem. Egy pipát rakhatok, kezdem kiakasztani. Két hetet adok neki és sikítva fog rohanni előlem – gondoltam. Én sem tudtam, miért akartam kikészíteni, mert elég kedvesen viselkedett velem, de azt tudtam, hogy nem akarok vele együtt élni.

- Komolyan, először olyan, mint egy normális lány, aztán csinálsz valamit és észre veszed, hogy egy gonosz izé. Nem is tudok rá megfelelő szót – hallottam Krisztián élménybeszámolóját, ha jól tippelek, rólam. Valaki erre elkezdett idiótán röhögni. Hallottam, hogy beszélgetnek még, de már nem értettem miről.

- Esküszöm, várj csak, ezt nézd, hogy ki fog akadni! – suttogta az ajtóm előtt, de a fülemet a falra szorítottam, így értettem, mit mondott.

- Szia! – nyitott be a szobámba. Arra várt, hogy lekiabáljam a fejét, ehelyett én csak feküdtem az ágyamon és bámultam tovább a tévét.

- Szia! Mi járatban? – néztem rá érdeklődve, ő pedig teljesen megzavarodott.

- Ööö… ő itt a legjobb barátom, Karácson Tamás, vagyis Fluor Tomi – húzta be a pólójánál fogva a magas, félrefordított sapkájú srácot.

- Hello! – köszönt mosollyal az arcán.

- Ó szia, én Niki vagyok! Figyelj, tudnál adni egy autogramot? Az unokahúgom totál odavan érted. Nagyon örülne neki! – kérleltem, mire ő már ment is ki dedikáló kártyáért. Krisztiánnal ketten maradtunk a szobában, én gonoszul rámosolyogtam, ő pedig szomorúan csóválta a fejét. 

Még egy pipa...