36. fejezet – Búcsú

***Niki szemszöge***

Otthonról rögtön felhívtam Marcellt és elfogadtam az ajánlatot, valamint megkérdeztem, hogy tud-e hamarabbi jegyet szerezni. Pár perc múlva vissza is hívott, hogy nagy nehezen, de talált egy jegyet a holnapi gépre. Ezután felhívtam Zoét, aki még este átjött és elbúcsúztunk egymástól.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte szomorú szemekkel.

- Igen. El kell mennem – jelentettem ki határozottan.

- És mi lesz Krisztiánnal?

- Ez az egész kapcsolatunk egy veszett ügy volt. Mindenki ellenünk fordult, el akartak minket szakítani egymástól, ennek így semmi értelme – magyaráztam. Utoljára még megöleltük egymást és el kellett mennie. Fáradtan feküdtem le az ágyba, és bár még sokáig forgolódtam, éjfél körül azért sikerült elaludni.

Másnap reggel elővettem a bőröndjeimet, és belepakoltam az összes ruhámat, majd lassan az íróasztalomról is összeszedtem a cuccaimat. Utoljára a képkeretet hagytam, amin Krisztiánnal ketten voltunk. Az ágyra ültem és elkezdtek folyni a könnyeim. Rossz volt rá, vagy inkább ránk gondolni. Rossz volt, hogy tudtam, egy évig nem fogom látni.

- Kicsim, mi a baj? Mit csinálsz? – jött be a szobába Krisztián és átkarolt. Észre sem vettem, mikor hazaért.

- Mondanom kell valamit… én elmegyek.

- Mégis hová? És mikor jössz vissza? – kérdezte ijedten és körbenézett a szobában. Mikor látta, hogy üres a szekrényem, mindenem el van pakolva, még jobban elsápadt.

- Leghamarabb egy év múlva, de az is lehet, hogy tovább maradok. Tokióban – mondtam halkan és már szinte zokogtam.

- Szóval elhagysz?

- Én szeretlek Krisztián, de ez se neked, se nekem nem jó így!

- Mi nem jó? Nekem minden jó volt eddig, voltak kis problémáink, az tény, de mindent megoldottunk…

- Kis probléma? – vágtam a szavába. – A menedzsered szövetkezett a barátaimmal, hogy tegyék tönkre a kapcsolatunkat. Szinte egy embertől sem hallottam azt, hogy örülne nekünk, mindenki csak ellenünk van! – kiabáltam zokogva, és a kezembe temettem az arcom. Krisz vigasztalt, simogatta a hátam, de nem tudtam abbahagyni a sírást. – Most elmegyek, egy év lesz mindkettőnknek, hogy végiggondoljuk a dolgokat, és majd meglátjuk, mi lesz. Persze, nem várom el, hogy ne legyen barátnőd, hisz nem biztos, hogy egyáltalán valaha még visszajövök…

- Soha nem tudnék mást szeretni – vágott a szavamba, én pedig halványan elmosolyodtam. Jó volt ezt hallani. Felálltam, kibújtam az öleléséből és felvettem a bőröndjeimet.  – Most hová mész? – kérdezte meglepetten.

- Az előbb mondtam Krisztián, hogy elmegyek…

- De most? – kérdezte könnyes szemekkel. Bólintottam és a csomagjaimat cipelve kiléptem az ajtón. Még egyszer utoljára körülnéztem, és utoljára átgondoltam mindent. Biztos ezt akarom? Itt hagyom a családom, Zoét, és Krisztiánt, egyik napról a másikra. Aztán ismét rádöbbentem, hogy tényleg ezt kell tennem, nem kell rajta többet gondolkoznom, így lesz jó.

Szörnyen hosszúnak tűnt az út otthonról a repülőtérig. Már a felszállópályánál sétáltam a gép felé, mikor meghallottam, hogy valaki fut utánam.

- Miért jöttél utánam? Miért nehezíted meg az elválást? – kiabáltam Krisztiánra.

- Ne menj el, kérlek! Leváltom Orsit, keresek más menedzsert magamnak, sőt abbahagyom az éneklést és elköltözünk vidékre, ha azt szeretnéd, csak ne menj el! – mondta és neki is folytak a könnyek a szeméből. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, nem számítottam arra, hogy sírni fog. Letöröltem a könnycseppeket az arcáról, majd mikor indulni készültem elkapta a kezem, és megcsókolt. Perceken keresztül csókolóztunk, kizártunk a külvilágot, majd elváltunk egymástól és a gép felé indultam.

- Viszlát Krisztián! Szeretlek! – tátogtam a repülőgép ajtajából, és leültem a helyemre. A gép felszállt én pedig magam mögött hagytam az eddigi életem. A szüleimet, a legjobb barátnőmet és azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Nem tudtam, hogy mi vár rám a világ másik végén, hogy jobb lesz-e, mint most, de úgy éreztem, jól döntöttem. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, a szememből és magam mögött hagytam az „előző életemet” az összes fájdalommal, szomorúsággal, örömmel együtt és kíváncsian vártam, mit tartogat számomra a jövő. 

VÉGE