34. fejezet – Otthon

- Kislányom! – ugrott anya a nyakamba, mikor beléptem az előszobába, majd apa is követte a példáját. – Úgy hiányoztál.

- Ti is nekem! – mondtam és felvittem a cuccaimat a szobámba. Gondterhelten feküdtem végig az ágyamon, és elgondolkoztam. A diákéveim sem voltak felhőtlenek, de könnyebbek voltak, mint most. Szerettem volna visszamenni az időben, hogy kijavíthassam az elkövetett hibáimat, és akkor talán nem lennék most ekkora választás előtt. Mert igen, elgondolkoztam rajta, hogy talán el kellene mennem Tokióba. Most annyira hosszúnak tűnik az az egy év, amit kint töltenék, de lehet, hogy a kapcsolatunknak Krisztiánnal pont ez kellene. Egy kis szünet. Viszont szeretem őt, és nem bírnám itt hagyni, de attól is félek, ha maradok, később megbánom.

- Nem jössz, Niki? – jött be a szobámba anyu, és leült az ágy szélére. – Mi a baj? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.

- Kaptam egy ajánlatot, hogy egy évig dolgozzak Tokióban, de nem tudom, hogy itt bírom-e hagyni Krisztiánt. Vagy hogy elmenjek, ne menjek… - hadartam és a kezembe temettem az arcom. Anya sóhajtott egyet és simogatni kezdte a hátam.

- Jaj, kicsim. Indulj ki abból, hogy miért gondolkozol rajta. Én nem akarlak elszakítani a barátodtól, de talán mégsem annyira fontos neked, ha ennyire nem tudsz dönteni. Talán, ha igazán szeretnéd nem is gondoltál volna az utazásra, hanem rögtön nemet mondasz – Elgondolkodtató volt, amit mondott, és igaza is volt. Az egyik részem maradt volna, hogy Krisztiánnal boldog lehessen, a másik részem pedig menni akart szerencsét próbálni, hátrahagyva a múltat. Abban biztos voltam, hogy szeretem Krisztiánt, de vajon kötődöm-e hozzá annyira, hogy kihagyjam ezt a nagy lehetőséget?

- Szeretem Krisztiánt. Nem fogok elutazni! – jelentettem ki, és lementem ebédelni. Később Krisztián felhívott, hogy vissza kellett mennie Pestre, így holnap tudnánk találkozni.

- Apa reggel fel tud vinni, hová menjek?

- Gyere Szakoshoz, stúdióba, most nem otthon alszom, hanem itt! Hiányzol és nagyon várlak! – mondta, majd megszakítottuk a hívást.

***

Reggel korán keltünk, hogy minél előbb el tudjunk indulni. Úgy döntöttem, hogy nem fogok szólni Krisztiánnak a munkaajánlatról, inkább felhívom majd Marcellt és egyszerűen lemondom. Nem kell róla tudnia.

- Szia! Krisztián itt van, ugye? – kérdeztem az álmos tekintetű Szakostól, aki kinyitotta az ajtót.

- Helló! Igen, itt van. A folyosó végén fordulj jobbra és ott szintén jobbra a második ajtó! – magyarázta, én pedig meg is találtam azt a bizonyos ajtót. Bentről veszekedés hangja szűrődött ki, ezért nem nyitottam be, csak füleltem.

- …nem törődsz az érzéseimmel! - Ezt Krisztián mondta, hangja indulatos volt.

- Miért nem veszed észre, hogy ez a lány rossz hatással van rád? Mióta együtt vagytok, elkésel a megbeszélésekről, a rajongóiddal is alig törődsz… - hallottam meg Orsi hangját.

- Mert végre van egy lány az életemben, aki fontosabb számomra a karrieremnél! – kiabálta Krisz.

- Tönkre teszi a karrieredet Krisztián! Mindent, amit eddig tettél feláldoznád érte? Hosszú évek izzadságát? – Krisztián nem válaszolt, hanem kirontott az ajtón, egyenesen nekem, így mindketten a földön kötöttünk ki. Orsi forgatta a szemeit, mikor meglátott, Krisztián arca pedig rengeteg érzelmet tükrözött. Szomorú, csalódott, dühös, boldog… szerintem ő sem tudta, mit érez. Nem szólt semmit, csak felállt, és elment, otthagyott Orsival kettesben.

- Miért utálsz ennyire? – kérdeztem tőle, és felálltam.

- Ugyan, én nem utállak! Csak annyit kérek, hogy hagyd békén Krisztiánt, mert mióta ismer téged, azóta szinte teljesen hasznavehetetlen – vágta a képembe, majd hátrafordult és elment a másik irányba. Ez a szituáció ráébresztett arra, hogy mit kell tennem. Tudtam, hogy fel kell hívnom Marcellt, azt is tudtam, mit kell mondanom, és hogy mit kell tennem. Kicsit megkönnyebbülten léptem ki Szakos lakásából, majd a házból, kitöröltem a könnycseppet a szememből és a lakásunk felé indultam.