32. fejezet - Meglepetés

- Helló Niki! – kiabált bele a szokásos életvidám hangjával Marcell a telefonba.

- Szia Marcell! – ásítottam, és megdörzsöltem a szemeimet. Utáltam telefoncsörgésre ébredni, de a „főnökömnek” szokása korán reggel hívni, nem zavarja, hogy én még aludni szeretnék.

- Van egy nagyon jó hírem. Tudod mit, még nem árulom el, majd ha biztos lesz, akkor! A lényeg, hogy még karácsony előtt, vagyis a héten kéne csinálnunk egy fotósorozatot. Mikor érsz rá? – hadarta, én pedig alig bírtam felfogni, hogy miről is beszél.

- Nekem bármikor jó – vontam meg a vállam.

- Az remek! Akkor gyere most! Hallom a hangodon, hogy most keltél, szedd össze magad, aztán gyere a stúdióba! Ott tali! Puszika! – mondta, és lerakta a telefont. Nagy nehezen összeszedtem magam, és elmentem a fotózásra. Japán stílusú képeket csináltam, de Marcell egy kérdésre sem válaszolt, hogy miért, minek, kinek? Minden kérdésemre az volt a válasza, hogy „mindent megtudsz a maga idején!” hozzá sejtelmesen mosolygott. Délután egyedül voltam, a lakást díszítgettem. Közös programnak terveztük Krisztiánnal, de egészen estig nem ért haza. Az ablakokba világítós díszeket tettem, amiket még otthonról hoztam el, mikor Pestre költöztem. A nappaliban és a konyhában lévő asztalra egy-egy kis mécses tartót tettem, ami hangulatossá tette a helyiségeket. Az előszobába felakasztottam néhány csillagot és úgy éreztem, ennyi elég is, nem akartam túldíszíteni a lakást. Este már elaludtam, mikor Krisztián hazajött, csak arra ébredtem fel, mikor bemászott mellém. Most azonban nem bújtam hozzá, hanem az ágy másik felébe húzódva a takaróm sarkát öleltem.

*** Pár nappal később ***

- Jó reggelt, Drágám! Boldog karácsonyt! – adott egy puszit az arcomra Krisztián, és egy tálcát rakott az ölembe, tele finomságokkal.

- Jaj, köszönöm! – csillant fel a szemem, majd egy rövid csók után nekiálltunk enni. Még a délelőtt folyamán feldíszítettük a karácsonyfát, majd délután átadtuk egymásnak az ajándékokat. Először én adtam neki a szépen becsomagolt kis dobozkát. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy mi lenne a legmegfelelőbb ajándék, ami hasznos, és örülni is fog neki, míg végül egy fekete Police órát választottam.

- Ez nagyon szép! – nézte csillogó szemekkel az órát. – Köszönöm! – ölelt át, majd megcsókolt. – Most én jövök. Fordulj meg és csukd be a szemed! – mosolygott rám, én pedig úgy tettem, ahogy ő mondta. Pár másodpercig zacskóval zörgött, majd valami hideget éreztem a nyakamnál. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy gyönyörű szép ezüst medálos nyakláncot

- Ez gyönyörű! – néztem rá könnyes szemekkel és megcsókoltam.

- Látod, ha nem tűntünk volna el Orsival azon az estén, mikor bulizni voltunk, nem lenne meg ez a nyaklánc! – mosolygott, én pedig értetlenül néztem rá. – Külföldről kellett rendelni, és volt egy kis hiba a rendelésben, amit minél hamarabb javítani kellett.

- És Orsi miért segített?

- Mert azt hitte, neki rendeltem valamit – nevetett, és én is elnevettem magam.

Délután egymást átölelve néztük a karácsonyi műsort, míg nem csörgött Krisztián telefonja. Miután lerakta lesütött szemekkel nézett rám.

- Van egy rossz hírem – mondta, én pedig kérdőn néztem rá. – Anyu hívott, hogy holnap mégsem tudunk menni, mert elutaznak Debrecenbe a Gábor egyik barátjához.

- Az én szüleim se érnek rá holnap. Csak 26-án tudunk hozzájuk menni.

- Akkor elmarad a bemutatkozás szerintem. Holnap még együtt tudunk lenni, aztán mindketten elmegyünk a saját szüleinkhez – vázolta az egyetlen jó megoldást Krisz, mire én bólintottam. – Ne legyél szomorú.

- De nekünk sosem jön össze semmi, úgy ahogy eltervezzük – mondtam szomorúan, mire ő átölelt.

- Mégis meg tudunk mindent oldani. Te mikor jössz haza tőletek?

- Majd csak 30-án, hacsak nem lesz fotózásom. Addig nem fogom kibírni nélküled.

- Majd megoldjuk, rendben? Ha tudok, lemegyek hozzátok, meglátjuk mennyi dolgom lesz! És akkor egyik nap akár hozzánk is elmehetünk! – próbált vigasztalni, mire megint csak bólintottam, jelezve, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a tervvel.