29. fejezet – Végre együtt

Az utóbbi két hétben szinte egy perc szabadidőnk nem volt Krisztiánnal, amit együtt tudtunk volna tölteni. Ő dedikálásról koncertre, onnan megbeszélésre, vagy táncpróbára ment, valamint a tavaszi nagy koncertjére is elkezdtek készülni. Én pedig egyre csak kaptam a felkéréseket, így fotózásokra, valamint modelliskolába jártam. Mivel meg van rá az esélyem, hogy divatbemutatókra is hívni fognak, fel kellett vennem néhány járásórát. Marcell épp azon dolgozik, hogy egy új üzlet magyarországi reklámarca lehessek, és szerinte elég sanszos, hogy engem választanak. Krisztián örült, hogy modellkedni kezdtem, szerinte tök jó lehetőségeket tartogat. Nagy megdöbbenésemre a képek is tetszettek neki, amiket Marcell még a hét elején átküldött, bár azt hozzátette, hogy ő jobbakat csinált volna.

- Niki, nézd esik a hó! – ugrott rám Krisz reggel, széles mosollyal az arcán. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és elnevettem magam. Egy agyonhasznált télikabát, sapka, sál és vastag kesztyű volt rajta. Kinéztem az ablakon és elcsodálkoztam, mert nem csak hogy még mindig nagy pelyhekben hullt a hó, már éjszaka is elég nagy mennyiség leesett.

- Jól van – mondtam unottan és visszahúztam magamra a takarót.

- Naa… végre van egy kis időm, neked sincs dolgod és még a hó is esett. Menjünk ki a parkba! – kérlelt csillogó szemekkel, mint egy kisgyerek. Lassan lehúzta rólam a takarót, és megpróbált kicsábítani az ágyból: az arcomat és a nyakamat csókolgatta, de a számat kikerülte.

- Naa! – nyafogtam. A kabátjánál fogva magamhoz húztam, és megcsókoltam.

- Ezért cserébe ki kell jönnöd velem a parkba! – parancsolta és kiemelt az ágyból. Sok réteg ruhát vettem fel, harisnyát, zoknit, meleg nadrágot, hosszú ujjú pólót, nagyi kötötte vastag pulcsit, bélelt kabátot és csizmát, valamint sapkát, sálat, kesztyűt. – Hé, nem az Északi-sarkra készülünk! – gúnyolódott Krisztián.

- Jól van na, én még nyáron is fázni szoktam. Egyébként csinos a kabátod! – mosolyogtam rá sunyin.

- Ne szóld le, 16 évesen kaptam – röhögött. – Akkor még lógott rajtam, de az volt a menő.

Az egyik közeli parkba mentünk. Nem volt sok minden, csak fák, néhány pad és egy nagyon pici játszótér, a legjobb azonban, hogy üres volt. Rajongók nélkül, kettesben lehettünk a szabadban. Újra tinédzsernek éreztem magam, ahogy hógolyóval dobálózva bujkáltunk a fák között. Vártam, hogy meglássam Krisztiánt és egy újabb golyóval találjam el, de nem láttam sehol. Nem dobott meg, nem láttam, hogy próbálna elbújni egy fa mögött, mintha eltűnt volna.

- Kicsim, merre vagy? – léptem ki a biztonságot nyújtó fa mögül. Nem érkezett válasz. Egészen addig nem hallottam és láttam semmit, amíg egy hatalmas adag hó nem zúdult a nyakamba. – Ááá! – sikítottam és elestem a hóba.

- Hát ez marha jó volt! – nyögte ki két röhögő görcs között Krisz. Mikor elfordult és nem figyelt a hátára ugrottam. Először meglepődött, aztán elkezdett forogni velem, majd mikor lerakott eldöntött és rám feküdt. Pár percig csak egymás szemébe néztünk, én már alig vártam, hogy megcsókoljon, de ő direkt szórakozott velem. – Na, mi van, mit szeretnél? – kérdezte mosolyogva.

- Szerinted? – mosolyogtam én is, mire ő elkezdte közelíteni az arcát az enyémhez, azonban mikor már csak pár centi választott el minket egymástól, megcsörrent a telefonja. – Mint a filmekben! – mondtam mérgesen. Előhúzta a zsebéből a világító, zenélő rezgő iPhone-t és savanyú képpel fogadta a hívást. Nem hallottam, hogy ki és mint, de az hallottam, hogy elég csúnyán kiabált vele.

- Jól van, mindjárt indulok! – vágott az illető szavába idegesen Krisz. A telefonáló folytatta az ordítozást, Krisztián pedig egyre mérgesebb volt, majd ismét közbeszólt. – Mondom, hogy megyek! – Kinyomta a telefont és legördült rólam, majd szó nélkül hazafelé indult. Utána futottam, átkaroltam a derekát, de nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy azzal csak még jobban felhúznám.

Otthon, míg Krisz öltözött én főztem egy nagy adag gyümölcsteát, amiből töltöttem fél litert a termoszba.

- Ne haragudj, de mennem kell – nézett rám szomorúan és megcsókolt. Odaadtam neki a termoszt, amiből rögtön jóízűen ivott egy pár kortyot. – Hmm ez nagyon finom! Este jövök, legyél kész! – megölelt, adott még egy puszit, és elment.

Délben rendeltem magamnak kaját, aztán egész délután az esti buliba készülődtem. Végre elmegyünk egy kicsit szórakozni Tomikáékkal, Zoéval, és még néhány barátjukkal. Az egész szekrényemet kipakoltam, a nappali tele volt ruhákkal, de nem találtam a tökéleteset. Aztán az utolsó szekrény legalján megtaláltam, amit kerestem. Egy ezüst színű rövidruha volt, hozzá előkészítettem egy leggings-et és egy csizmát. 

A hajamat kivasaltam és egy kicsit feltupíroztam, ahogy a fotózáson is csinálták, valamint egy kis sminket felkentem. Mikor Krisz belépett már teljesen kész voltam, ő pedig pár perc alatt elkészült. Kilenc körül kézen fogva elindultunk a hozzánk legközelebbi szórakozóhelyre, aminek az ajtajában már Zoé várt.

- Zoé, ő itt Krisztián, a barátom. Krisz, ő Zoé – mutattam be őket egymásnak. Miután bemutatkoztak Zoé csúnyán nézett rám.

- Miért nem mondtad, hogy ő az?

- Te mikor néztél utoljára tévét, vagy mentél fel a netre? – kérdeztem nevetve, hisz már nem egy fotó, cikk és riport jelent meg rólunk.

- Régen, de menjünk be! Már fázom – adta ki a parancsot, és belevetettük magunkat az éjszakába.