II. évad – 3. fejezet – Csalódtunk

- Anya, apa, itthon vagytok? – kiabáltam az előszobából a szüleimnek, de továbbra is néma csend volt. Levettem a cipőmet, majd bementem a nappaliba, majd a konyhába, apa dolgozószobájába, de sehol nem találtam senkit. Az emeletre mentem, ahonnan halk beszédfoszlányokat hallottam. Benyitottam a szüleim hálószobájába és egyelőre csak a fejemet dugtam be.

- Ma egy éve… - suttogta anya, kezében az én fotómat tartotta. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam őket. Mindketten háttal ültek nekem, így az arcukat nem láttam, de anya hangján hallottam, hogy sír. Apa a hátát simogatta, fejét lehajtotta.

- Anya. Itthon vagyok – mondtam halkan, mire mindketten hátrafordultak és megdöbbenve néztek rám. Anyu rögtön felugrott és könnyes szemekkel átölelt, ellenben apu neheztelően nézett.

- Kicsikém. Nagyon hiányoztál! – szorított magához. Miután kibontakoztam az öleléséből apára néztem, aki továbbra is csak a sarokban állt. – Mi történt veled odakint? Hogy-hogy hazajöttél?

- Egész jó volt Tokió. Bejártam a várost, voltak munkáim, divatbemutatók, fotózások, egy-két klip és reklám. Kicsit egyedül éreztem magam, de azért kibírtam. A szerződésemet nem hosszabbították meg, majd egyik nap bemegyek a magyar modellügynökséghez és megkérdezem, hogy mi van. Itthon mi volt?

- Hogy mi volt? Komolyan kérdezed? – kiabálta dühösen apa. – Szó nélkül leléptél, azt se tudtunk, hol vagy, meddig maradsz. Képzelheted, milyen volt nekünk ez az év!

- És szerinted nekem milyen volt, mikor egy év után hazajöttem és azzal fogadott az exem, aki utál, hogy nincs hol laknom – ordítottam vissza.

- Látod, megint én, én, ÉN! Másra sem tudsz gondolni, csak magadra!

- Tudod kicsim, csalódottak voltunk, mikor elmentél, Krisztián mondta el nekünk és rögtön felajánlotta, hogy megveszi a lakást, de ha hazajössz, visszaköltözhetsz hozzá – próbált nyugodt hangnemre téríteni minket anyu.

- De tudtátok, hogy mennyire fontos volt nekem az a lakás! – suttogtam.

- És szerinted te nem voltál fontos nekünk? Sokkal fontosabb vagy, mint egy lakás, és szó nélkül elköltöztél több ezer kilométerre tőlünk!

- Értsd már meg, hogy nem volt időm! Épp hogy össze tudtam pakolni, már indulnom kellett a gépre. Ha lett volna még pár napom, hidd el, elbúcsúztam volna tőletek! – mondtam, de úgy láttam hiába. Anya csak sírt, már nem próbálkozott lenyugtatni minket, apa pedig csak egyre idegesebb lett.

- Szóval a saját szüleidre sincs időd… köszönjük. – mondta végül elkeseredetten és elfordult.

- Örültem a találkozásnak – köszöntem el gúnyos hangon, és a szememet forgatva kiléptem az ajtón. A buszmegállóba mentem, de még 2 órát kellett várnom a következő buszra, ezért beültem a hamburgereshez. Vettem egy sajtos hambit és míg azt rágcsáltam, elgondolkoztam mindenen. Egy idő után azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim, az eladó pedig sajnáló pillantásokat küld felém. Minden nap rá kell döbbennem, hogy mekkora hibát követtem el, amit soha nem fogok tudni rendbe hozni. Mindenkit elvesztettem, talán egyedül Zoé maradt, de ha így folytatom, őt is el fogom üldözni magam mellől. Egyre jobban utat törtek maguknak a könnyeim, már az eladó nő sem bírta nézni, így odajött és megkérdezte:

- Minden rendben? – Megértő volt a hangja, legszívesebben a vállára borulva zokogtam volna, de elég furán jött volna ki, hisz nem ismerem.

- Semmi nincs rendben, de majd megoldom, köszönöm – válaszoltam.

- Tessék! Nyugodj meg! – adott egy zsepit és rám mosolygott. Visszamosolyogtam, majd kiléptem a kis helyiségből. Suli után többször is ettem itt régen, a világ legfinomabb hamburgerét csinálják, valamint a kávéjuk is isteni. Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, míg bent voltam, de az órámra nézve láttam, hogy már nem kell sokat várnom a buszig. Leültem a buszmegállóban egy padra és azon gondolkoztam, hová menjek. Nem akartam Krisztiánhoz menni, mert azt fogja gondolni, nélküle nem tudok továbblépni, így azt kilőttem.

 Gondoltam arra, hogy keresek új albérletet, de nem ártana körülnézni, hogy a lehető legjobbat találjam. Hotel szobát sem akartam kivenni, mert… mert egyszerűen nem akartam. Maradtam annál, hogy felnézek Zoéhoz, és ha megengedi, ott maradok. Rövid távra ez volt a terv, és kezdett megfogalmazódni bennem egy másik, arra az esetre, ha az ügynökségnek már nincs rám szüksége. Egyre jobban tetszett az ötlet, és már-már azon gondolkoztam, be sem megyek a stúdióba, nem használom a józan eszemet és a szívem után megyek. 

"Még nem tudom, mi vár, hova sodor a Sors, de hogyha mennem kell, vigyázz rám"