II. évad - 2. fejezet – Megjöttem!

Korán felébredtem, Zoét még nem akartam felkelteni, ezért halkan elkészülődtem. Mikor épp megírtam a levelet, hogy köszönök mindent, akkor jelent meg mögöttem az álmos barátnőm.

- Szökni akarsz? – kérdezte ásítva.

- Dehogy is! – mosolyogtam. – Túl akarok lenni rajta minél előbb.

- Jól van megértem. De figyelj, ha akármi van, hozzám bármikor jöhetsz, oké? – átölelt, majd kikísért az ajtón. Hiába volt sok bőröndöm, nem akartam taxit fogni, inkább vonszoltam magam után, de sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, mielőtt újra belépek azon az ajtón. Nem tudtam, mit fog mondani Krisztián, ha meglát, de abban biztos voltam, hogy nem fog a nyakamba ugrani. Amit Zoé mondott, hogy bármi van, mehetek hozzá cseppet sem nyugtatott meg. Ezek szerint rosszabb a helyzet, mint gondoltam. A házon semmi féle változás nem látszott, ugyanolyan volt, mint mikor itt hagytam. A kulcsom nálam volt, de a portás bácsi kinyitotta nekem, mikor látta, hogy sok csomagom van.

- Niki, drágám! Hát hazajöttél? – kérdezte és megölelt. Tibi bácsi 70 év körüli, eszméletlenül kedves ember. A nyugdíj mellett dolgozik már évek óta a házunkban portásként.

- Igen, haza. Hiányzott már Magyarország.

- Na, de sipirc. Úgy vélem az az úriember már nagyon vár téged! – kacsintott és visszakullogott a helyére. Kételkedtem benne, hogy nagyon várna, de beszálltam a liftbe, majd a mi emeletünkön remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. Bevonszoltam a bőröndjeimet az előszobába, és levettem a kabátom. Látszólag üres volt a lakás, benéztem a nappaliba, a szobámba, minden ugyanúgy volt, mint tavaly. Krisztián szobája elé léptem, ahonnan halk gitár és ének hallatszott ki.

 Hol vagy nyáron? Hol vagy télen?

Hol vagy nappal, miről álmodhatsz?

Nem vagy bátor, hozzám képest,

Bárhogy lesz, még te is változhatsz!

Nem tudtam, mit csináljak. Bekopogjak, vagy elszaladjak? Épp ezen gondolkodtam, mikor kinyílt az ajtó és szembe találtam magam a döbbent Krisztiánnal.

- Niki?

- Szia Krisztián – köszöntem és lehajtottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Te mit keresel itt? Azt hiszed, hogy egy év után, csak így beállíthatsz, hogy szia Krisztián? – kiabált idegesen.

- Lehet, hogy te elfelejtetted, de ez az ÉN lakásom! Akkor jövök ide, amikor akarok! – kiabáltam vissza, mire gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Már nem a te lakásod!

- Ezt meg hogy érted? – fontam össze magam előtt a kezemet.

- Úgy, hogy megvettem! – vetette oda nekem, visszament a szobájába és becsapta az ajtót. Mérgesen nyitottam be, akkor már az ágyon ült és épp a gitárjáért nyúlt.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL? – keltem ki magamból. Szikrázó tekintettel néztem rá, de amint a szemébe néztem eltűnt a haragom. Elvesztünk egymás tekintetében. Végre újra láttam azt a gyönyörű szempárt. Még pár pillanatig csak bámultuk egymást, aztán Krisztián feleszmélt és sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

- Miután elmentél felkerestem a szüleidet, akik nagy örömmel adták el nekem a lakást, ha már a szeretett lányuk búcsúzás nélkül lelépett – mondta halkan, mégis gúnyosan. Elszégyelltem magam. Anyuék azt sem tudták, hová mentem, miért, és hogy haza jövök-e egyáltalán. Hülye voltam, hogy pont a szüleimet nem világosítottam fel a helyzetről és pont tőlük nem köszöntem el. Folyton hibázok.

- Hát… akkor gondolom nem akarsz látni, szóval akkor szia! - makogtam össze-vissza, nem tudtam mit mondjak. Most könyörögjek, hogy had maradjak? Az nem én lennék. Lehajtott fejjel fordítottam hátat és vettem fel újra a csomagjaimat. Az ajtóhoz léptem, mikor Krisztián halk hangját hallottam meg.

- Van hová menned? – az ajtófélfához dőlt, kezeit zsebre rakta és kíváncsi tekintettel nézett.

- Most hazamegyek anyuékhoz… aztán majd meglátjuk – suttogtam vissza. – Zoé azt mondta, hozzá mehetek, de nem akarom zavarni, majd kiveszek egy lakást valahol...

- Sok minden változott, mióta elmentél – vágott a szavamba, és nem értettem mire érti. Kérdőn néztem rá, mire legyintett és megrázta a fejét.

- Figyelj… ha akarsz, maradhatsz. A szobád ugyanúgy van, mint rég, csak azt megértheted, hogy még nem tudok megbocsájtani.

- Nem! Most elutazok a szüleimhez… aztán, majd ha mindketten lenyugszunk és feldolgozzuk a történteket, akkor leülünk és megbeszélünk mindent. Szia! – köszöntem és becsaptam az ajtót. Azonnal elkezdtek folyni a könnyeim, és a csomagokat magam után vonszolva rohantam a pályaudvarra.

Már minden válasz más, mellettem nem maradt senki, már nincsen választás, nem maradt már, csak pár centi.