II. évad - 1. fejezet - Itthon

A gép lassan landolt a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren. Kicsatoltam a biztonsági övemet, majd a kistáskámat felkapva leszálltam a gépről. Furcsa volt újra itthon lenni, hisz már egy év eltelt, mióta itt hagytam Budapestet, és Tokióba költöztem. 

Összehúztam magamon a kabátomat, és úgy indultam el a csomagjaimért. Senki sem tudta, hogy hazajöttem, senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Új életet akartam kint kezdeni, teljes mértékben magam mögött hagyva a régit, ám ez nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Év elején teljesen magamba fordultam, egyedül éreztem magam. Rajtam kívül egy európai lány sem volt, csak ázsiaiak, akik eléggé ellenszenvesen viselkedtek velem. Egész évben csak arra hajtottam, hogy minél jobban teljesítsek a fotózásokon és a divatbemutatókon. Szerencsére e téren mindenki meg volt velem elégedve, de a szerződésemet így sem hosszabbították meg. Szinte teljesen sötét volt már, pedig még épphogy csak hat óra volt. Nagyon megviselt az időeltolódás és a hosszú út.

Fogtam egy taxit, de hirtelen nem tudtam, milyen címet adjak meg. Nem állíthatok be Krisztiánhoz - ha egyáltalán még ott lakik – szó nélkül, hogy „hello megjöttem”. Végül Zoé címét mondtam, és nagyon reméltem, hogy nem költözött még el. Az ismerős ház elé érve kifizettem a taxist és a kapucsengőhöz mentem. Rögtön megnyugodtam, mikor megláttam kiírva: Buday Zoé 2. em. 4.

- Ki az? – szólt bele egy álmos hang. Vettem egy mély levegőt és csak utána válaszoltam.

- Szia Zoé!

- Úristen! Niki, te vagy az? – kérdezte, immár nem fáradt, unott hangon, lelkesen.

- Igen, én vagyok! – mondtam mosolyogva, ő pedig rögtön beengedett. Mikor meglátott már a lépcsőházban a nyakamba ugrott. 

Elkezdtek folyni a könnyeim, annyira megörültem, hogy itthon vagyok, itt vagyok Zoénál, aki úgy látszik nem haragszik rám, amiért egy évig nem adtam semmi életjelet magamról.

- Istenem, annyira aggódtam érted, azt sem tudtam, mi van veled, miért nem írtál? – kérdezte és leültünk a nappaliban a kanapéra. Nagyon sokat változott a lakása, szinte minden át volt rendezve, sok minden új volt. Vonakodva bár, de válaszoltam:

- Mindent magam mögött akartam hagyni. Nem akartam, hogy bárki is felvegye velem a kapcsolatot, új életet akartam kezdeni. Hibát követtem el… - mondtam, de mikor láttam, hogy Zoé várja a további beszámolómat, folytattam. – Akkor hibáztam először, mikor elfogadtam a szerződést…

- De ugye nem volt baj? – kérdezte aggódó tekintettel.

- Nem, csak… itt hagytam mindenkit, akit szeretek, egy ismeretlen világért. Tokióban teljesen más minden. Más az életfelfogás, mások az emberek, minden teljesen más, mint itthon. És mivel ott én voltam a különc, aki nem értett meg bizonyos dolgokat, emiatt én voltam a fura, akihez nem szólt senki. Már kezdtem becsavarodni – nevettem.

- A lényeg, hogy itthon vagy! – mosolygott rám és átölelt. Pár percig csak ültünk egymás mellett, én a földet bámultam, ő pedig engem. – Nincs túl jól. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- Mi történt vele ebben az évben? – kérdeztem halkan.

- Ezt inkább vele kellene elintézned! Először beszélj vele, ha kell utána megmagyarázom a dolgokat.

- De mit csináljak? Menjek oda hozzá, hogy szia Krisztián, hogy vagy?

- Hát igen, ez elég nehéz… de szerintem essél rajta túl minél hamarabb – adta a tanácsot Zoé. – Mit szólnál hozzá, ha ma itt aludnál, holnap reggel pedig hazamennél. Egyébként vissza akarsz költözni Krisztiánhoz?

- Igen! – mondtam határozottan. – Végülis az az én lakásom. Nem tudok máshová menni. Ha Krisztián megutált, és nem akar velem lakni neki kell elköltöznie. Vagy úgy lesz, mint eleinte… nem szólunk egymáshoz… - mondtam egyre halkabban és egyre elkeseredettebben. Nem akartam találkozni vele, nem akartam a szemébe nézni. Emlékeztem minden szavára, amit a búcsúzáskor mondott, az arcára, mikor felszálltam a repülőre. Nem akartam újra átélni. Mióta elmentem szinte minden éjjel újra láttam az elválásunkat, persze egyre durvábban tarkítva. Amit Zoé mondott, hogy „nincs túl jól” az sem nyugtatott meg. Aggódtam, sőt aggódom érte.

- Minden rendbe fog jönni, hidd el! Viszont légy vele megértő, mert neki is ugyanolyan nehéz volt, mint neked!

- Semmit nem árulsz el? – kérdeztem. Nem akartam úgy odaállítani, hogy semmit nem tudok.

- Mindent meg fogsz tudni idejében! De most menj, zuhanyozz le és aludj egy nagyot! – bólintottam, majd a bőröndömből kihalásztam egy pólót és egy rövidnadrágot és a fürdő felé mentem. Krisztián pólója volt. Mióta összejöttünk, azóta csak ebben alszom. A parfümjének illata már rég eltűnt, én mégis éreztem. A gyors zuhany után fáradtan feküdtem le a kanapéra, ahová már ki volt készítve egy kispárna és egy jó meleg takaró. Nyugtalanul aludtam, álmomban Krisztián jelent meg, amin ledorgál, hogy hogy tehetem ezt vele és elküld. Féltem a találkozástól.

Vajon gondolsz-e még rám, vagy már elfelejtettél? Vajon partot értél már, vagy most is tép a szél?