9. fejezet – Zoé

Krisztián egész nap nem jött haza, nap végére már egy kicsit aggódtam, hogy mi lehet vele. Miután elment beültem a tévé elé és négy óráig gondolataimba mélyedve bámultam üres tekintettel a zenecsatornát. Rengetegszer átgondoltam a helyzetet, de még mindig nem tudtam, mi lenne jobb döntés. Többször is lejátszottam magamban, hogy mi fog történni, ha igent, mi, ha nemet mondok.

Ha igent, tele lesz velem minden újság és tévéműsor, több ezer lány utálatának a célpontjává válok… viszont én lehet, hogy boldog lennék. Lenne ki mellett és kiért felébredni reggel, végre érezhetném, hogy valakinek tényleg fontos vagyok. De én nem szeretem őt, és szerintem ő sem engem. Lehet, hogy egy hétig együttlennénk, aztán rájönnénk, hogy érzelmek nélkül, semmit sem ér az egész. Ennek pedig semmi értelme nem lesz.

Ha nemet mondok nem lesznek velem tele a címlapok, élhetem tovább nyugodtan az életemet, nem fognak utálni az emberek, viszont Krisztián lehet meg utálna miatta. Szomorúvá tenném őt is és magamat is.

Nem egyszer végiggondoltam az egészet, de nem tudtam eldönteni, melyik a jobb döntés. Szükség volt egy aranyközépútra, szükségem volt valakire, aki segít, akinek elmondhatom a problémámat, és közösen megoldjuk.

A telefonom névjegyzékében kerestem a megfelelő embert, de nem tudtam, hogy kire számíthatok. Nem volt nagy a választék, a családtagjaimat rögtön kihúztam, tudtam, hogy őket felesleges lenne felhívnom. Két ember volt még, akiken gondolkoztam: Lilla és Zoé.

Lilla a szomszédom volt, egy suliba jártunk, de másik osztályba. Aztán, mikor 14 évesek voltunk ők elköltöztek. Egész jóban voltunk, egy pár évig még tartottuk a kapcsolatot, de aztán teljesen megszakadt. Abban sem voltam biztos, hogy ezt a számot használja még.

Zoét pedig a gimiből ismerem. Négy évvel idősebb nálam, mikor én gólya voltam, ő akkor volt végzős. Abban az évben sokat beszélgettünk, számíthattam rá, de év végén ő fősulira ment, én pedig egyedül maradtam. A ballagás után már telefonon sem kerestük egymást.

Először Lillát próbáltam meg felhívni, de a megszokott női hang közölte velem, hogy „a hívott szám nem kapcsolható”. Hasonlóra számítva hívtam fel Zoét is, de meglepetésemre a második csengés után egy kedves lányhang szólt bele a telefonba:

- Halló tessék? – Rögtön megismertem Zoé hangját, és elmosolyodtam.

- Hello, én Buday Zoét keresem.

- Én vagyok az, kivel beszélek? – kérdezte érdeklődve.

- Vass Niki vagyok! – mutatkoztam be, bár nem voltam benne biztos, hogy emlékszik rám. Általában egy jelentéktelen kis folt vagyok mások életében. Pár másodperc néma hallgatás után azonban lelkesen mondta:

- Jaj Niki, úristen, milyen rég hallottam rólad! Hogy vagy?

- Köszi, jól vagyok! – válaszoltam mosolyogva.

- Hogy-hogy felhívtál?

- Hát… szükségem lenne rád – vallottam be.

- Miben? – csodálkozott.

- Igazából pasiügy. Nem tudom, mit tegyek, teljesen tanácstalan vagyok!

- Mesélsz telefonba, vagy megpróbálunk egyeztetni egy találkozót? Nem tudom, hol laksz, ha esetleg valamikor fel tudnál jönni Pestre, ott megbeszélhetnénk – ajánlotta fel.

- Pesten lakok és bármikor ráérek! – mondtam mosolyogva.

- Hát akkor találkozzunk most! Mit szólnál egy kávéhoz? Mammut, vagy WestEnd? – kérdezte lelkesen.

- Hozzám a WestEnd közelebb van. Neked az jó?

- Már hogy ne lenne jó? Én elindulok most, aztán majd ott találkozunk. Szia! – köszönt el és lecsapta a telefont.

Gyors felkaptam magamra egy fekete csőfarmert, lila mintás pólóval, lila Converse tornacipővel és fekete bőrkabáttal, majd a fekete szegecses kistáskámba bedobáltam a szükséges dolgaimat és már indultam is.

Az épületbe belépve egyből megláttam Zoét, aki széles mosollyal integetett.

- Szia Niki! De megváltoztál! – köszöntött Zoé egy öleléssel.

- Te is sokat változtál! – mondtam mosolyogva. Igaza volt, tényleg sokat változtam, mióta utoljára találkoztunk. A fogszabályzómat már rég levették, rövidre nyírt hajam visszanőtt, és a műtét óta a szemüvegemet sem kell hordanom. Ő is megváltozott az évek alatt, de nem olyan jelentősen, mint én.

- Gyere, a Starbucks-ban elég sokan vannak, de szerintem még lesz azért hely – ragadott karon. Szerencsére volt még helyünk, mindketten Latte Macchiato-t ittunk, közben beszélgettünk.

- Na mesélj, mit csinálsz most? Munka? Suli? – érdeklődött, én pedig lesütöttem a szemem. 

- Hát, az érettségit letettem, de azóta se suli, se munka – mondtam őszintén, ő pedig megcsóválta a fejét. Régen mindig mondtam, hogy én semmit nem fogok csinálni, nincs semmi életcélom, majd apuék eltartanak, Zoé azonban mindig bíztatott, hogy tanuljak. – És te? Végeztél már a fősulin?

- Nem, azt pár hónap után abbahagytam, aztán jelentkeztem az orvosira. Most itt tanulok Pesten, már az utolsó évemet töltöm az egyetemen, aztán a rezidensi időszak után igazi orvos leszek – mesélte büszkén. Látszott rajta, hogy nem bánta meg a döntését és szereti amit csinál.

- Nahát, az tök jó! Gratulálok! – mondtam. Teljesen eltudtam őt képzelni fehér köpenyben, sztetoszkóppal a kezében.

- Köszönöm. Annyira hiányoztál! – mosolygott. – Na de térjünk a lényegre! Mi ez a pasiügy, ami miatt hívtál?

- Hát… hosszú lesz, de remélem, hogy tudsz tanácsot adni. Nem tudom, hogy mit tegyek. Nem rég beköltözött hozzám egy srác… - kezdtem bele és elmeséltem mindent. Azt, hogy először mennyire utáltam, aztán az első normális beszélgetésünket, a bulit és végül a ma reggelt. -… és azt mondta, hogy ő többet akar tőlem, de nem tudom, hogy én akarom-e ezt. – fejeztem be a beszámolót. Egyetlen dolgot hagytam csak ki az egészből, azt hogy Éder Krisztiánról van szó.

- Huh, hát ez tényleg nem könnyű dolog. Miért utáltad annyira először? – kérdezte.

- Hallottam már róla, és azt gondoltam, hogy egy nagyképű hülyegyerek, aki bohóckodásból él – magyaráztam őszintén.

- És kiderült, hogy egy kedves srác, akivel igenis lehet beszélgetni, és nem mellesleg helyes?

- Pontosan… de én nem szeretem. Nekem csak barát – mondtam halkan, elhaló hangon.

- Hát én nem ismerem ezt a srácot, és veled is nagyon régen találkoztam, de azt látom rajtad, hogy megváltoztál. Ha ennek köze van a lakótársadhoz, akkor az egyértelmű, hogy valamilyen szinten kötődsz hozzá – elgondolkodtam és tudtam, hogy igaza van. Mióta jóba lettünk nem járok olyan sokat bulizni inkább csak hallgatom, ahogy a másik szobába zenél, vagy megnézünk egy filmet. Talán igazi barátok lettünk, de semmi több.

- Azt hiszem, már tudom, mit fogok tenni! – mondtam mosolyogva, félig még a gondolataimba merülve.

- Akkor nyomás haza és mondd el neki! Aztán hívj ám fel, hogy mi volt! – kacsintott rám.

- Köszönöm, hogy számíthattam rád – öleltem meg búcsúzóul.

- Ugyan, semmiség! De ígérd meg, hogy hívni fogsz, és tartjuk a kapcsolatot!

- Ígérem! Szia! – köszöntem el, és eltökélten lépkedtem a kijárat felé. Tudtam, mit kell tennem, bár még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez a helyes döntés.